Száll a világ – ma ismét Weöres est
A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett Artsy M Diákszíntársulat ma (hétfő) délután 6 órától az Ariel Ifjúsági és Gyerekszínházban újra előadja Weöres Sándor Száll a világ című verses-zenés összeállítását. Rendező: Gyéresi Júlia. Helyfoglalásra a 0749-016-679-es telefonszámon van lehetőség.
Az alkotókkal, Gyéresi Júlia rendezővel, Adorjáni Nagy Zoltán, Jancsó Előd, Maier Krisztina és Vajda Boróka színjátszókkal a KULTÚRPRESSZÓban beszélgettünk Kányádi Orsolya és Kiss Dénes szerkesztésében:
Koszta Gabriella írása az előadásról a Népújságban jelent meg (részletek):
A Weöres Sándor-est előadói valami elementárisan fontosat tudnak a versről. Az előadásban már eldönthetetlen, hogy ezt maguktól tudják vagy Gyéresi Júlia munkájának eredményeként, de mindegy is, mert az előadásban ez már közös tudás, és zsigeri élményként van jelen az a mély meggyőződés és hit, hogy a költészet, a vers egyáltalán nem pusztába kiáltott szó, és nem is olyan protokolláris, általában rímelő szöveg, amit ünnepélyeken szoktak a mikrofonokba harsogni. Több ennél. Sokkal több. A jó vers mindig Ének a határtalanról…, a pillanatban megragadható örökkévalóság, Tillilli-tallalla, játék, örök játék a végtelennel, komoly játék és pirosló Galagonya meg Hold és felhő, boldogság, férfi és nő, szerelem meg A paprikajancsi, Nap-himnusz, Kockajáték, Öröklét és Halotti maszk, az élet teljességének sűrítménye, amelyben megfelelő arányban és mértékben keveredik az érzéki, az érzelmi és a szellemi alapanyag; a tartalom és forma olyan szétválaszthatatlanul gömbölyödik egymásba, és egészíti ki egymást, mint a jin-jang jel… A jó vers titok, a láthatatlan varázslatos megcsillanása a felszín alatt, a teremtés ismétlése, és csupa-csupa Rejtelem. És még annyi minden. Ereje van, mint a napnak. „Erős a Nap szeme, vigyáz reánk, / kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk. / Hatalmas ereje fölénk / alánk s belénk hatol folyton, mind benne égünk.” A jó vers belénk fészkeli magát, a zsigereinkbe, nemcsak az agytekervényeinkbe, és kiismerhetetlen belső tájainkon előhívja bennünk a saját titokzatos verssorainkat is. A jó vers egyszerű és utánozhatatlan. A jó versre szerintem nincsen recept. És éppen ezért a jó versek mondására sincsen általánosan érvényes recept. Az Artsy csoport előadásának a legnagyobb erénye, hogy mindezt ők is tudják, érzik, és pont azért sikerül ezt a tudást és tapasztalatot megosztani a közönséggel, vagyis beavatni minket is a költészet misztériumába. Arra vállalkoznak, hogy saját magukban felfedezzék, megéljék és újraírják a verseket. Ebben az előadásban fikarcnyi önmutogatás sincs, csak elmélyült figyelem a lélek, a belső ritmus, a határtalan rezdüléseire és egymásra, vagyis őszinte, de visszafogott, hivalkodásmentes feltárása a közös élménynek. A rituális beavatásra semmilyen más eszközük nincs, csak a saját hangjuk, a testük, a személyiségük és a hitük – meg néhány egészen egyszerű és Weöres Sándorhoz illő tárgyi kiegészítő, pár egyszerű hangszer. Önmagukból hozzák létre azt a rituális teret, ahol ez megtörténhet, és ebben a rituális térben minden hétköznapi tárgy azonnal metafizikai jelentéssel telítődik, átminősül, megsokszorozódik. A négyszer másfél méteres közönséges piros szövet számtalan formába rendeződik a versek szerint, már követni sem bírjuk, hogy mi mindenné alakul át a szemünk előtt, annyiféle alakot ölt, folyton változik, mint a természet, mint az élet, nap, tűz, galagonya, vér, víz és még sok-sok minden. Ezt az egyetlen hangsúlyos kelléket – amely ha kell, ápol s eltakar – még jobban kiemeli a fekete háttér és fekete alapszőnyeg, az előadók fekete ruhái. A fekete ruhájuk ellenére ők mégsem olvadnak bele a díszletbe, minden rezdülésük nagyon jól látszik az ízléses és rafinált világításban, ami azért is fontos, mert a szót mindig a cselekményhez illesztik, olykor csak rebbenésekhez, pillantásokhoz, vagy a pontos, a versek ritmusához és hangulatához igazított, mégis természetesre stilizált mozgáshoz. Az együttműködés és az egymásra figyelés olyan kézenfekvő és természetes, mintha örök életükben mindig együtt lennének és kizárólag egymásra figyelnének határtalan alázattal. A költészet szerintem ilyen észrevétlen intenzív jelenlét az anyanyelvben, befelé figyelő szakadatlan együttműködés egy közösséggel.
Az egyszerűt, a derűt, a metafizikai örömöt, a játékosságot és a mélységet körülbelül ötven Weörös Sándor-vers előadásával élményszerűen és maradéktalanul megosztani a közönséggel rendkívül nehéz. Megkockáztatom, hogy sokkal nehezebb, mint József Attila-verseket mondani. Kitartó, hosszú és igen kemény munka előzheti meg azt az állapotot, amikor olyan könnyedén Száll az álom, mint amikor a lepke a saját nedvéből szőtt selyemgubót szétfeszítve felröppen.
