Garabonciás
A fő, hogy tele legyen a zseb… énekelte mintegy negyven évvel ezelőtt a Garabonciás zenekar. Az iróniát meghallotta, aki meg akarta hallani. Nem tudom, csak az én emlékeimben szól-e a végén így: a fő, hogy tele legyen a fej. Meg fogom hallgatni.
Emlékszem, kiskamaszként eljutott hozzám ez a dal. Akkor még nem is sejtettem, hogy a Garabonciás megjósolja a 2022-es év vezérgondolatát. Szerintem a dal szerzői sem láttak a kommunizmus éveiből olyan messzire. Oda, ahol ma vagyunk és ahol néha tényleg úgy tűnik, hogy ez egyetlen érték a nagy pénztárca. Úgy tűnik. De ahogy az a beszélgetésből is kiderül, bizony sok fontosabb dolog van.
Csutak Istvánnal egyszerűen nem fértünk bele az adásba. Ezért két részre osztottam a vele készült beszélgetést, mert nem volt lelkem szétdarabolni, megvágni. Mert nekem jó volt hallgatni, hogy a hetvenes években milyen lehetőségei voltak egy értelmiségi családból származó fiatalnak, hogyan élte meg valaki azt, hogy magyarként Temesvárra került és érdekes volt hallani, hogy miként omlott le az előítéletek fala benne. Csutak István, vagy ahogy mindenki szólítja, Csutakpista mondott egy nagyon fontos mondatot. Ami szerintem a beszélgetés legfontosabb mondata volt. Hiszen ő is ennek a mondatnak építgette az útját mindvégig. Ez nem más, mint: ha valakinek sikerül kiemelkednie közösségéből, az köteles visszaadni tudásából, tehetségéből, sikereiből ennek a közösségnek.
Hallgassátok szeretettel egy – számomra teljesen ismeretlen – petrozsényi, temesvári világ – színes életét, amely Csutak István emlékképeiből tevődik össze.