A JEL értelmezhetőségei
Két év szünet után ismét megnyílt Atyhában, a Kakasülő csűrgalériában, Vinczeffy László képzőművész portáján az a kiállítás, amelynek célja, 2014-es első megszervezése óta a sóvidéki művészek bemutatkozása.
A házigazdának nem titkolt vágya pedig ezzel az eseménnyel az, hogy elhelyezze, művészeti szempontból is a térképen Atyhát. Ez sikerült is, hiszen az évente egy hónapig látogatható csoportos kiállítás, az évek sokezer nézőt vonzott Atyhába, és pár éve már nem a poros úton kell felkanyarodni a faluba, hanem aszfaltút vezet a tetőre. A júliusi hónapot leszámítva pedig, az év többi részében, a csűrgalériában és a mellette lévő homloktörő galériában Vinczeffy László alkotásai láthatók.
Közben megalakult a Művészek Atyhai Társasága is, amely a hét alapembert tömöríti: Vinczeffy Lászlót, Berze ImRét, Bocskay Vinczét, Kuti Botondot, Kuti Dénest, Sántha Csabát és Vargha Mihályt. A nyári tárlatokon mindegyikük még egy-egy embert hív meg, a tárlat ily módon 14 művész alkotásait mutatja be, valamilyen téma kapcsán. Az idei hívószó a JEL volt. A járvány nyomán és a háború árnyékában olyan téma ez, amely mindenkit megmozgat, amely különböző értelmezési lehetőséget nyújt a nézőnek, mindenki saját belső indíttatása szerint fejtheti meg az alkotásokat. A következőkben Vinczeffy László festőművésszel, házigazdával beszélgetünk a kiállításról, majd Zakariás Ágota művészettörténészt halljuk.
A járvány kétségtelenül rányomta bélyegét egész életünkre, mindannyiunkat érintett, még akkor is, ha sokaknak ez az időszak az alkotás nyugalmát is jelentette. A bezártságot viszont mindenki nehezen viselte. Vinczeffy László egy 80 darabos pasztellsorozattal vészelte át a járványt, amely, akárcsak az eltelt időszak, tele van ellentmondásokkal. Izgalmas ezeket a rajzokat nézni, amelyek egy, a monumentalitás jegyében alkotó művész sajátos kifejezései a járványsúlytotta időszakról. A pasztell eleve a könnyedség kifejezője, ellenben Vinczeffy László vonalvezetése és színhasználata ismét a monumentalitás felé sodorja ezeket az alkotásokat.
Ha eltekintünk attól, hogy bekeretezett képekről van szó, akár szoborként is megelevenedhetnének ezek a bezártságot, korlátokat, magányt és sivárságot kifejező formák. Vinczeffy László a formák szintjén és a színek révén is játszik, kísérletezik, és minden egyes pasztellképpel ránk zúdítja mindazokat az érzéseket, amelyek egyáltalán nem kényelemérzetünkre apellálnak, hanem fémes, szúrós, hideg ürességgel szembesítenek. Mintha az emberi érzések kivesztek volna környezetünkből. A mesteri módon alkalmazott vagy megtalált színek egymásmellettisége csak fokozza bennünk ezt a nyugtalanságot.
