A boszorkányperektől a #metooig – a nők elleni erőszak nem rövid története
Két évtizede élek a Székelyföldön, de gyerekként, kamaszként csak látogatóba járhattam ide. Szüleim a hetvenes-nyolcvanas évek egyetemi végzettjeiként messzire kerültek ide, ahogy a Ceausescu korszak legsötétebb évtizedében mondták: „kihelyezték” őket. A magyar határ mellett, az alföldön kaptak állást, Szatmárnémetiben próbáltak megkapaszkodni. Különleges élmény volt számukra marosvásárhelyi egyetemistaként, gyergyói és csíki emberekként az alföldre költözni. Évtizedek alatt megszerették a várost, otthonukká vált. De végig a Szamos partján eltöltött évtizedek alatt, minden otthonosság, kíváncsiság ellenére volt egy ki nem mondott gondolat, amivel keltünk és feküdtünk. Az, hogy tulajdonképpen, csak átmeneti jelleggel vagyunk ott ahol. Hogy otthonunk, bármennyire is szeretjük, csak ideiglenes otthon. Igazából mi nem alföldiek vagyunk, a Pricske, a Hargita, a Somlyó a mi tájunk. Ez a furcsa érzés karácsonykor erősödött fel igazán. Minden karácsony előtt gyergyói nagyszüleim gondosan összemadzagolt, csomagoló papírba bugyolált ajándékot küldtek: igazi gyergyói fenyőt. Nálunk a karácsony nem a díszek elővételével kezdődött, hanem azzal, hogy édesapámmal elkutyagoltunk a szatmári vasútállomás csomagmegőrzőjéhez, és átvettük a Gyergyóból útnak indított fát, majd otthon lassan, a pillanat fontosságát tisztelve kicsomagoltuk. A lakás megtelt erős, sehol és soha máshol nem érzett fenyő illattal. Néhány méterre a Szamos folyásától, a sötét alföldi éjszakában ott bólogattak a gyergyói fenyvesek, visszaköszönt a Maros völgye. Amit távolinak és elérhetetlennek hittünk, hirtelen ott volt körülöttünk. A szűnni nem tudó honvágyunk megnyugodott, elcsendesedett. Nekünk más karácsonyunk van, mint mindenki másnak körülöttünk. A fánk igazi fa, igazi erdőből, igazi illattal, igazi illathoz kötődő emlékekkel. Igazi családdal, aki a messzi távolból is gondol ránk, gondoskodik rólunk. Barna csomagoló papírt szerez, madzagot, talán még a fát is saját kezűleg vágták ki nekünk. Nem a piacra járunk karácsonyfáért és élményekért. Vigasztaltuk magunkat persze. Gyergyó ugyanolyan messze volt, bármilyen illat is lengte be a lakást. A család, akinek a gondoskodását éreztük, mégiscsak 9-1o órányi vonatozásra volt tőlünk – attól függően, hogy a sötét Ceausescu korszak fűtetlen szerelvényei hogy cammogtak a fagyos tájban. Azok pedig, akik az alföldi piacokról húzták haza a fájukat, semmit sem tudtak a mi örömeinkről, viszont megtalálták a magukét, semmivel sem volt az ő karányuk kevésbé különleges, illatokkal teljes. De nem ez számított akkor. Hanem a tudat, hogy ami elveszett, ami távolba tűnt, az visszakapható. Az otthon összemadzagolható, postára adható.
Az első, aki hazaköltözött Székelyföldre, a fenyőillatú karácsonyokból kinőve, immár felnőtté válva, én voltam. Nagyon vissza akartam szerezni azt, amit a diktatúra éveiben száműzött szüleimtől elvettek. A szatmári otthonunkat szomorú búcsúzkodás után felszámoltuk, a szüleim nyugdíjas éveikre, itt a Székelyföldön kerestek nyugalmat. Édesanyám fenyőfát ültetett az udvarára, s az erdőből telepített ibolyákat alája. Olyanokat, amilyenek rég elveszett csíkpálfalvi udvarukon nyíltak. Azt mondta, különleges ibolyák, erdei virágok – ezeknek messzebbre érzik az illatuk. Minden tavasszal dúsan virágoznak, az illatuk tényleg körbe lengi édesanyám házát, csak ő nincs már sehol. A fát, itt a székelyföldön most mi is a piacról vesszük. Nincs már aki gondosan kiválassza, előkészítse számunkra. Én magam viszem haza, s bárhogy szimatolok, azt a régi régi illatot nem érzem. A szatmári otthonunknak csak az emléke él. Annak az emléke, hogyan vágytunk otthonról haza. A honvágyunk lett az otthonunk. Amikor Marosvásárhelyről útra indulok Gyergyó felé, a Bucsinon át, vagy Csíkszeredába igyekezve a Hargitán keresztül figyelem az út menti fenyőket. Öreg fák földre hajló ágait. Fiatal, most sarjadó fenyőbozótost, csettennek hívták a gyergyóiak ezeket a könnyen visszahajló ágakat. Néhol olyan az út, mintha valami zöld, végtelen alagútban merülnénk el. Ezekben a székelyföldi őserdőkben, ebben a merülésben visszaköszön minden. A rég eltűnt otthonok, és rég porladó otthoniak. A karácsonyok, amelyek csak a mieink voltak. Minden múlik, és minden újjá is sarjad. Valahol, Marosvásárhely és Gyergyó, Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Székelyföldön, ahol fejünk felett, megbocsátónk és mindent tudón összeborulnak a fenyőágak.
