Beszélgetés Nemes Attilával, a Marosvásárhelyi Rádió hangtechnikusával

Mikor és hogyan érkeztél a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Kicsit visszamennék az időben. Tudjuk, hogy 1985-1989 decembere között a Marosvásárhelyi Rádiót bezárták, létszámleépítés és spórlás címen. Nyilván csak a Területi Stúdiókat zárták be, a Bukaresti megmaradt. Én ebben az időben nagy zenerajongó voltam, nagyon szerettem zenét hallgatni. Nem zenéltem, de zenehallgatásban jó vagyok. Megvásároltam magamnak egy olyan hifi-tornyot, ami nagyon jól szólt, akkori szinten, és ahogy feltettem az asztalomra, alig lehetett kilátni az ablakon, elsötétítette a szobát, mert két nagy hangszóróból és a magas hifi-toronyból állt. Amikor meglátta az egyik nagynéném, aki nálunk lakott egy ideig, azt mondta: Attila, én úgy, ahogy elnézlek téged, te egy rádióstúdióban kellene hogy dolgozz. Mosolyogtam magamban, és azt válaszoltam: most éppen be van zárva. És azt nem tudtuk, hogy valamikor megnyitják-e vagy nem, de eltettem ezt az információt a megfelelő polcra. Majd amikor újraindult a Marosvásárhelyi Rádió, 1989 végén, akkor nekem ez beugrott, hogy lehet, hogy itt az ideje. Azonnal elmentünk Magyarországra három hétre, hogy lássuk a világot, de amikor visszaérkeztünk, 1990. január 23.-a körül bejöttem a rádióhoz. Előtte megtudtam, hogy kitől lehet itt megkérdezni, hogy jöhetek-e dolgozni, és az egyik szomszédasszonyunknak a férje, aki azelőtt itt dolgozott, azt mondta, hogy neki úgy rémlik, hogy van egy Tóth Marika (azért, hogy ne a portásnak magyarázzam el, hogy miért jöttem, hanem egy olyan embernek, aki legalább megérti, esetleg meg is tudja mondani, hogy jöhetek-e vagy nem). Tótha Marika néni nagyon kedvesen fogadott, pedig nem is ismert. Nekem az volt a kérésem, hogy szeretnék úgy jönni a rádióhoz, a hangtechnikára dolgozni, hogy a rádiónak semmi kötelezettsége ne legyen abban, hogy engem kell alkalmazzon a technikára vagy bármi más téren. Pénzt sem kérek, önkéntesen szeretnék dolgozni. Én tudtam azt, hogyha sikerül bejutni, akkor az nekem előny lehet egy későbbi versenyvizsgán, amikor kiválogatják, hogy kit alkalmaznak, mert arra sok mindent már tudni fogok, és amúgy nagyon szerettem ezt a munkát. Akkor még szalagokat kellett vágni, ragasztani, arra kellett rámásolni vagy felvenni a stúdióban a hangfelvételeket, a beszédet vagy akár átmásolni a zenét lemezről, kazettáról. Akkor az volt a menő, nem is volt még CD. És azt mondta Marika néni: jó, holnap délelőtt 11-kor ér véget a magyar adás, gyere és akkor tudok veled foglalkozni. Másnap, az adás után bejöttem – akkor már voltak itt fiatal önkéntesek – és megmutatta, hogy néz ki a stúdió, a magnókat – már akkor nagyon régiek voltak, azt hiszem magyar magnók voltak, de volt köztük orosz is, de működő állapotban voltak és használatban. Megmutatta azt is, hogy hogyan kell vágni a szalagot, jól összeragasztani, mert azt is lehet rosszul, majdnem összebogozni. És én mondtam, hogy nekem otthon van sok jó zeném, kazettám meg lemezem. Hozzak? – kérdeztem. Azt válaszolta: persze! Másnap elkezdtem behozni otthonról a gyűjteményemet, átmásoltuk szalagokra és azzal indult az új szalagtár, mert a régieket elvitték Jilavara, és egy részét onnan hozták vissza, ami megmaradt belőle. Az új zene akkor kezdett gyűlni a rádiónál, és az én személyes elégtételem az volt, hogy néhány hónap múlva valaki betelefonált és csak annyit mondott: „a legjobb a Marosvásárhelyi Rádióban a zene”. Nyilván ez nem kellene fekete pont legyen a többi munkatársnak, de az én ízlésem találkozott a hallgatók ízlésével. 1990 elejétől vagyok itt – néhány hónapig önkéntesen dolgoztam, és augusztus elsején tudtam meg, hogy június elsejétől már alkalmazott vagyok, így papíron idén június elsején lesz 35 éve, hogy itt vagyok, de most január végén elmúlt a 35 éves régiségem, hogy a Marosvásárhelyi Rádiónál dolgozom, csak ezekről a hónapokról nincs papírom.

Közben elvégezted a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karának Kommunikáció és Közkapcsolatok szakát is.

Igen. 1990-től dolgoztam 2000-ig hangtechnikusként, és nagyon szerettem is. Sokkal nehezebb és bonyolultabb volt a munka, mint most. Jelenleg is nagyon szeretem, csak most teljesen más, de most is szeretem. 2000-ben igazgatóváltás volt a Marosvásárhelyi Rádiónál. Az új igazgatónő és a csapata eldöntötte, hogy indítani kellene egy reklám-osztályt – így hívták a marketing és reklámosztályt – és behívtak a bizottság elé, hogy vállalom-e, hogy a hangtechnikusi munkából áttérjek a reklámkészítő, promok, függönyök és minden egyéb készítő csapatba, és a magyar részlegnek én leszek a reklámkészítője, de úgy hogy a szövegeket is én írom – nyilván egyeztetve a megrendelővel – és utána én készítem el a hangfelvételt összevágva zenével, hangeffektusokkal. Azt mondták, hogy én döntöm el, hogy vállalom-e, de ha nem vállalom, abból baj lesz. Nem fenyegettek, csak utaltak arra, hogy nincs akit ezzel a feladattal megbízzanak. Elvállaltam, mindenki gratulált az előléptetésért – én nem annak éltem meg- de fél lábbal átkerültem a szerkesztőségbe, és ők ezt előléptetésként értelmezték. Tizenhat évet dolgoztam összesen a reklámosztályon úgy, hogy a szívem mindig egy kicsit visszahúzott a műszaki munkára. Én azt is végeztem egy kicsit, csak nem kevertem adásban. Az adáslebonyolító program is megváltozott, mert áttértünk számítógépes rögzítésre és adáslebonyolításra. Akkor már a szalagok szép lassan kikerültek a mindennapi használatból, és még át is kellett menteni digitális változatba nagyon sok értékes hanganyagot a szalagokról. Akkor megint igazgatóváltás volt és azt mondták, kevés az ember a műszakon, a reklámosztályon nincs annyi munka – mert a feladatokat átruházták egy bukaresti cég hatáskörébe – és szükség volt megint emberre a műszakon.

Amikor a reklám-osztályra kerültem, akkor kezdtem el az egyetemet, és nagyon örültem, hogy el tudtam végezni nappali tagozaton a Sapientia Egyetem Kommunikáció szakát – mert a rádiós munkámat is tudtam végezni, mivel rugalmas volt a munkaidőm. Az egyetemi évek alatt olyan eset is előfordult, hogy egy nap alatt háromszor jártam meg az utat a rádió és az egyetem között, mert dolgoztam és közben tanultam is. Arra is büszke vagyok, hogy az egyetem alatt egyetlen óráról sem hiányoztam. Volt olyan tantárgy, hogy több mint 100%-ban teljesítettem, mert minden második héten kellett volna csak menni, de én minden héten ott voltam.

Egy ideig szerkesztetted és vezetted a Kalandorok című műsort is, amely a kalandorok, autósok, motorosok és világjárók műsora a Marosvásárhelyi Rádióban. Hogyan emlékszel erre vissza?

Amikor kibővült az adásidő, és Szász Attila jóvoltából – akkor még nem 24 órában – reggel 6 órától este 10 óráig sugározhattunk csak magyar nyelven és ugyanennyit román nyelven – nem váltották egymást egy frekvencián a különböző nyelvek, hanem külön frekvenciát kapott a román és a magyar nyelvű műsor is – megnőtt az adásidő, a lehetőségek tárháza kitárult, és Szász Attiláék az irodájában gondolkoztak, hogy milyen műsort lehetne még indítani, ami hasznos és le is tudjuk fedni emberrel. Ő tudta, hogy én szeretek motorozni, mert gyakran látta, hogy motorral járkálok, és rám szólt, hogy „nem készítenél egy motoros műsort?” Én akkor a reklámosztályon dolgoztam – ott volt rugalmas a munkaidő – és azt válaszoltam, hogy vállalom, de nem egyedül. Tudtam, hogy az én hangom nem éppen rádiós hang, és nem volt semmi tapasztalatom a műsorszerkesztésben. Pont akkor várták, Palkó Attila barátomat – őt a hírosztályra szerették volna beszervezni, hogy híreket mondjon és segítse ki a csapatot, mert a hírszerkesztőknek is több munkájuk akadt – és ahogy belépett az ajtón, megkérdeztem tőle, hogy készítünk-e ketten egy motoros-autós műsort egy héten egyszer egy órát? Ő egyből rábólintott. Utána kezdődött az a rész, hogy mi legyen a címe? Nagyon sokat keresgéltünk, mert tudtuk, hogy ha egyszer nevet adunk a műsornak, az nagyon jó kell legyen, és nem lehet fél év múlva cserélni, hogy ez annak a műsornak a folytatása, de más a cím, szintén mi vagyunk itt, de más ruhában. Azt hiszem, az ő fejéből pattant ki a Kalandor, és én mondtam, hogy jó, de akkor Kalandorok, mert magunkat, kettőnket is beleértjük, meg a hallgatókat, akik szívesen hallgatnák az ilyen témájú műsorokat. Ez volt a cím, a műsorok végén pedig mindig elmondtuk azt, hogy: „kalandorok ne kíméljenek!” – annak a mintájára, hogy a társkereső oladalakon gyakran odaírják a hirdetők, hogy „kalandorok kíméljenek!” – mi más szempontból értettük ezt, de ebből kiindulva ez lett a műsornak a kerete. Két és fél év után Palkó Attilának a politikában is érintett szerepe adódott, amit ő nem akart elszalasztani, akkor viszont nem szerkeszthetett műsort állami rádiónál. Mondta, hogy nem tudja folytatni, én pedig tudtam, hogy egyedül nem vagyok képes jól csinálni.

Ezért átruháztuk Rákóczi Leventének a műsort, ő pedig társult Bálint Örssel, és azóta együtt készítik a műsort, saját egyéniségükre és elképzelésükre szabva. Gyakran hallgatom a műsort munkaidőben – mert többnyire délután dolgozom – jó meghívottjaik vannak, jó témáik, élvezetes a műsor, és főleg hasznos a megfelelő hallgatóknak.

És volt egy nagy motoros kalandod, hiszen elmentél motorbiciklivel Európa legészakibb pontjáig, Nordkappig.

Nekem az egy nagyon hosszú kifutású tervem volt. Miután kitaláltam, nagyon sokáig nem tudtam nekivágni konkrétan, de annyira felkészültem, hogy amikor egy kis rést láttam a betonfalon, hogy mégis sikerülhet eljutni, akkor egy hónap alatt el tudtam készülni. Minden megvolt hozzá, ezért egy hónap alatt felkészültem, és 2017 júniusában el is tudtunk indulni. Két vagy három hónappal azelőtt készítettünk is egy ilyen műsort, ezzel a témával, és én már akkor úgy beszéltem, mintha megjártam volna az utat, pedig akkor még csak terveztem, és nem is tudtam, hogy két vagy három hónap múlva el fogok menni. Erről beszéltem a rádióban, és az útról minden nap bejelentkeztünk telefonon, úgyhogy tudtak követni a hallgatók. Volt olyan, hogy a szomszédnéni minden reggel meghallgatta a bejelentkezésemet, és szólt az élettársamnak, elmesélte, hogy mi hol járunk. Egy 8300 km-es össztávolságú útról van szó, amit motorral tettünk meg, én egy 1100-as BMW túramotorral, a barátom az én 250 köbcentis Honda robogómmal. Mindenki neki tapsolt, hogy „egy ekkora utat robogóval tesz meg, hát gratulálunk”. Nyilván, 250-es robogóval látszólag kockázatos nekivágni egy ilyen útnak, de minden simán ment. A képekből készítettem egy albumot, és készült egy három és fél órás film is, az 55 órás nyersanyagból. Nagy élmény volt, azóta is néha belenézek a filmbe vagy fellapozom az albumot, gondolatban két perc alatt ott vagyok.

Másik szenvedélyed a fényképezés és videózás, néhány éve pedig a természetfotózás. Éppen most jelent meg – a kezedben tartod – a negyedik köteted ezekből a természetfotókból.

Igen. Akkor lettem nagy természetfotós, legalábbis az addigihoz nagy, amikor Máté Bencének a madárleseit, a vadleseit felfedeztem az interneten talált videókon, és elhatároztam, hogy én is készítek egyet a kertben. Meg is valósítottam, nagyon szép képeket sikerült onnan fényképezni. Megnéztem Bencének a szabadtéri kiállítását, minden videóját az interneten, és rájöttem, hogy ez illik rám, mint a kesztyű a kezemre. Édesanyám zenetanárnő volt, én felajánlottam neki, hogy vegyük fel és írjuk rá CD-re azt, ahogy ő zongorázik és bizonyos dalokat, darabokat a saját hangjával énekel is. Nehezen tudtam rávenni, mert nem tudta, hogy miből áll, aztán végre sikerült. Felvettük, majd megírtam CD-re ezeket a dalokat, ő pedig nagy boldogan osztogatta az ismerőseinek. Öt évre rá elkészítettük a második CD-jét. Ő ettől nagyon fellelkesült, és látva az én szép képeimet, arra biztatott, hogy legyek szíves és készítsek egy albumot a képeimből, annak analógiájára, hogy én meg őt biztattam arra, hogy írjuk CD-re a zenélését, éneklését. És akkor három és fél év fotózás anyagából összeállítottam az első albumot. Nagyon örültem neki, de nem írtam oda a fajneveket, hiszen magamnak készítettem. Aztán kért belőle anyukám, apukám, a húgom is, barátok, ismerősök is kértek belőle egy-egy példányt, és rájöttem, hogy azért az hiányzik, hogy nincs ott a fajoknak a neve. Én készítettem a képet, én tudom, hogy mi az, nem kell odaírni, de ők igényelték. Másfél év után sikerült összeállítani a másodikat, újabb egy év után a harmadikat, és újabb egy év után, most érkezett meg a nyomdából a negyedik album. Nem biztos, hogy tudom tartani ezt az egy év – egy album tempót, de amikor úgy érzem, hogy összegyűlt az anyag egy újabb albumra, akkor kövtekezik az ötödik is. Nyilván egyre nagyobb tapasztalattal, rutinnal válogatom a képeket, osztályozom, csoportosítom az album elején, közepén, végén. Most már nem keverem a lepkéket az emlősökkel, a madarakkal, de az elsőben ez is eléggé összevissza volt. Ma vettem át az albumot, neked is megmutattam. Azt mondtad, hogy tetszik, tehát nem dolgoztam hiába.

Valójában igazi természetbúvár lettél, kiváló minőségű természetfotókat készítesz és már albumokat is. Hogy érzed, a rádiónál teljesedett ki a munkád és a szenvedélyed?

Úgy tudom, hogy Churchill mondta, hogy minden normális embernek van két-három hobbija. Van egy másik mondás is, amit édesanyámtól tudok, de nem biztos, hogy ő találta ki: ha olyan szakmát keresel, amit szeretsz űzni, akkor soha életedben egy órát sem kell dolgoznod. Én a rádióval ilyen helyzetben érzem magam. Én soha nem dolgozni jöttem, ha időnként fáradtan is, de mindig feltüzelve, hogy egy újabb kihívás, nem unalmas, mert soha nem ugyanaz történik, de mégis ugyanazon a téren kell a lehető legjobb minőséget nyújtani, mert a hallgató csak azt hallja, hogy mi jön ki a dobozból. Az, hogy ott az emberek mit művelnek a gombok körül, meg a mikrofon előtt, az nem a hallgató felelőssége. Neki szóljon tisztán, szóljon elég hangosan vagy ne túl hangosan, és akkor tud figyelni az információra. Ha valamit elrontunk, az mindjárt hallatszik, hogy valamit nem jól végeztünk, de addig amíg ezt nem hallja a hallgató, addig a munkánk rendben van. Lehet, hogy valaki soknak tarja, hogy egy munkahelyen 35 évet lehúzni, de én örömmel jöttem mindig dolgozni, most is úgy jövök, és szakmailag úgy érzem, hogy kiteljesedtem a rádiónál. Külön a két-három hobbi, amiről beszéltek, hogy kell legyen minden normális embernek, a nyugdíjazással – amit nem várok és nem sürgetek – a munkahelyi tevékenység véget ér, de a hobbikat addig lehet folytatni, amíg képes rá az ember, és amíg van ereje reggel felkelni az ágyból és elindulni motorozni vagy fotózni vagy kinek mi a hobbija, és az úgy okoz örömöt, hogy abból nem nyer pénzt, hanem még fektet is bele, de az eredmény kenegeti a lelkét.

Hadd tegyem hozzá, hogy mi, szerkesztők és műsorvezetők, akkor érezzük valójában biztonságban magunkat, ha veletek, műszaki munkatársakkal együtt dolgozunk és nektek köszönhetően válik teljessé és biztonságossá a műsor.

Igen, ezt én is elismerem, hogy ez egy olyan csapatmunka, amiben nem mondom, hogy egyenrangúak vagyunk, de mindenkinek fontos a munkája, aki ebben a csapatban dolgozik. És akkor működik jól a csapat, ha a csapatszellem jó, mert elvileg az én hangomat nem hallják – a te műsorodban a te hangodat hallják – viszont ha én elrontom a munkámat, a te műsorodat teszem tönkre. Ezért fontos, hogy figyeljünk oda, a lehető legjobbat nyújtsuk, amit tudunk, és a te műsorod sikerének én is része vagyok. És ez nekem ugyanúgy jó hír, ha a műsor végére pontot teszünk, és elégedetten távozunk a munkahelyről aznap is.

Köszönöm szépen a közös munkát és a beszélgetést!

Szakács Géza