Beszélgetés Kádár Zoltánnal, a Marosvásárhelyi Rádió sportszerkesztőjével

Hogyan emlékszel vissza, hogyan vezetett az utad a Marosvásárhelyi Rádióhoz?

Nem mondhatom azt, hogy nagyon rögös volt ez az út, hiszen Magyarországon végeztem a Tanárképző Főiskolát, matematika és testnevelő tanár voltam. Hazajöttem és egy olyan helyen találtam állást, ami nem igazán volt vonzó számomra. Én magyarul tanultam mindent és magyarul szerettem volna átadni a tudásomat, a magyar sportszaknyelvet. De egy teljesen román faluba kerültem Kisiklandra ( Iclănzel), ahol gyakorlatilag hárman voltunk magyarok: a román nyelv- és irodalom tanárnő, a biológia-földrajz tanárnő, illetve jómagam, a testnevelő tanár. Nem volt tornaterem, nem voltak olyan körülmények, nagyon kevés gyerek volt, hideg volt az autóbuszon, nem volt egy óriási vonzereje ennek a szakmának ott, akkor. Édesanyám hallotta a Marosvásárhelyi Rádióban 1994 decemberében, hogy keresnek a sporthoz értő, a magyar sportszaknyelvet ismerő fiatalt. Jelentkeztem, akkor Simon Gábor volt az ideiglenes sportszerkesztő. Három szót váltottunk és Simon Gábor azt mondta, próbáljuk meg. Megpróbáltam. Azt tudom, hogy egy B divíziós labdarúgó fordulót kellett összefoglaljak a hétfői sportműsorba- akkor szombaton délelőtt tizenegykor voltak egyszerre a mérkőzések- és nekem annyi feladatom volt, hogy az eredménylistát közöljem – az akkor még létező régi marosvásárhelyi ASA maradványai a B osztályban játszottak – és esetleg a gólszerzőket. Nos, akkor hétfőn bejöttem, felolvastam- talán egy ötödikes gyerek jobban olvasott akkor, mint én a nagy izgalomtól- elég furán jött össze az olvasás, most nevetve emlékszem vissza erre. Ez volt az a pillanat, amikor megfertőződtem ezzel a betegséggel, amit a rádió jelent.

Azóta összefonódott a munkád, a szenvedélyed a Marosvásárhelyi Rádióval, a sportriporterkedéssel és a sportműsorok szerkesztésével-vezetésével. Milyen újat tudtál hozni a Marosvásárhelyi Rádió műsorkínálatába?

Akkoriban mindössze egy sportműsor volt, hétfőn délután, igaz akkor a magyar adás csak öt órás volt – ha visszaemlékeznek a kedves hallgatók, olvasók-11 órától volt 2-ig és délután 4-től 6-ig. Csak középhullámon sugároztunk adásokat, akkor úgy tűnt, hogy elég az a hétfői közel egy órás sportműsor. Később bevezettem a pénteki, illetve szombati sporthíradókat, sportműsorokat. Előbb szombaton egy hétvégi sportkínálatot, majd pénteken is lett egy sportműsor, átkerült a déli órákra és folyamatosan vezettem be a napi sporthíradót. Arra emlékszem, hogy még nem is voltam alkalmazott és jelentkeztem, hogy én szeretnék naponta sportot mondani a Marosvásárhelyi Rádióban. Úgy érzem, hogy a sport van annyira fontos és főleg az adáskörzetünk sportja, a „mi sportunk” van annyira fontos, hogy naponta megemlítsük a rádióban és elmondjuk a legfontosabb eredményeket, eseményeket. Ebben közrejátszott az is, hogy a labdarúgó mérkőzéseket már nem csak szombaton vagy csak vasárnap játszották, hanem már pénteken, már hétfőn is. Később jöttek a nemzetközi kupamérkőzések, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön játszottak. Folyamatosan történ valami a világban és én úgy éreztem, hogy már nem elég, hogy csak pénteken és hétfőn beszéljünk róla. Így bevezettem a napi sporthíradót, aminek nagyon örült a rádió akkori vezetősége és ez azóta is megvan. Kezdetben egy vagy két sporthíradó volt, most már eljutottunk a napi négy sporthíradóhoz.

És szerkeszted a Kispad című sportműsort is.

Igen, Kispad. Nem véletlenül választottam alcímként, hogy: mert kintről könnyebb. Ugye kibickedni nagyon egyszerű, azt szokták mondani, a sporthoz mindenki ért, a sporton belül a labdarúgáshoz mindenki ért. Én éppen azt tűztem ki célomként, hogy ne csak a fociról beszélgessünk. A focit azt mindenhol megkapod, minden csatornán. A többi sportág valahol marginalizálva volt, picit háttérbe volt szorítva. Én úgy gondoltam, hogy ezzel a Kispaddal megpróbálom pontosan azt a sportot megmutatni, amely létezik a labdarúgáson kívül is. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozom a focival, de nem annyira behatóan, mint a legtöbb sporttelevízió vagy akár rádió. Megszólaltatom a legkisebbektől a legidősebbekig, előszeretettel járok olyan amatőr versenyekre is, ahol a hasonszőrűek, mint mi sportolnak. Igyekszem bemutatni azt, hogy akár 60 év után is van élet a sportban és 70 évesen vagy akár 80 évesen is lehet teljesíteni. Nemrég volt egy amatőröknek szóló alpesi síverseny, és ott egy 85 éves bácsi is leereszkedett a borszéki lejtőn és nem is akárhogyan. Mindezek bizonyítják, hogyha valaki kitartó és rendszeresen készül, akkor egészen idős korig lehet sportolni és ezekkel példákat akarok statuálni és szeretném motiválni az embereket arra, hogy tényleg mozogjanak, sportoljanak. Én nem olyan sportszerkesztő vagyok, hogy ülök egy irodában és beszélek róla, hanem én szinte napi szinten gyakorlom is a sportot. Szerencsém volt azzal, hogy a szüleim nagyon sok sportra megtanítottak. Nekem a tenisz szabályait nem kellett újratanulnom, mert gyermekkoromban megtanultam, vagy az asztaliteniszt, sakkot, vagy tollaslabdát és ezáltal megismertem sok sportágat és picit behatóbban tudtam foglalkozni velük. Úgy gondolom, hogy nem csak kintről kérdezhettem mindenféle általános dolgokat, hanem belülről is rá tudok kérdezni és ezért is jó a Kispad. Van egy elvem, amelyhez én ragaszkodom, mindig megkérdezem a másik felet, ha valami kijelentést akarok megfogalmazni. Ha én kritizálni akarom az edzőnek valamely lépését, mert úgy látom kívülről, hogy az nem volt a legjobb, akkor mindig megkérdem előbb az edzőt, hogy ezt miért tette? Biztos, hogy megvan neki a magyarázata. Nagyon sokszor találkoztam különböző szituációkkal, amikor egy edzőt vagy akár egy játékost megkérdezve, hogy miért hagyott ki egy bizonyos dobást, vagy miért hagyott ki egy bizonyos lövést, vagy éppen egy helyzetet, mindig megkérdem és mindig van valamiféle magyarázat. Vagy egyszerűen csak az, hogy nem voltam formában, vagy az edző is azt mondja, bocs, tényleg igazad van, ott valamit elnéztem.

Mert ők is emberből vannak. A sportnak az emberi oldalát is próbálom ezáltal egy kicsit ismertetni, nem akarok úgy ülni a stúdióban és úgy kritizálni másokat, hogy nem hallgatom meg az ők véleményét.

Több mint hetven világversenyen, világeseményen vettél részt és közvetítettél a helyszínről. Melyek jelentették ezek közül számodra a legnagyobb, legmeghatározóbb élményeket?

Ha visszamegyünk a történelemben, már nem is emlékszem, hogy melyik volt az első nagy világversenyem. De voltam teke világbajnokságon, voltam Budapesten gyorskorcsolya világbajnokságon. Talán az első igazi nagy világesemény a 2007-es Portoban megszervezett teremlabdarúgó világbajnokság. A román teremlabdarúgó válogatottban nagyon sok székelyföldi játékos szerepelt Jakab Zoltán vezetőedző irányítása mellett és az volt a legtávolabbi cél ahová eljutottam addigi pályafutásom során. És az elindított egy utat, hogy tovább is merészkedtem. Jött 2012-ben Londonban a Paralimpia, ahol Novák Eduárd aranyérmes lett. Amikor jelentkeztem sportújságíróként a Román Paralimpiai Bizottság elnökasszonyánál, Sally Wood Lamontnál, hogy én szeretnék ott lenni a Paralimpián, akkor mély csodálkozás volt a hangjában, hogy: „Micsoda? Újságírót érdekel a parasport?” Mondtam: Igen. Kérdezte: Miért? Válaszoltam: Elsősorban azért mert barátom és egyik példaképem Novák Károly Eduárd ott van és már volt ezüstérme olimpián és nagyon- nagyon bízom benne, hogy ki tudom én is szurkolni neki az aranyat. Pik-pak, két pillanat alatt megkaptam arra az eseményre az akkreditációt. A rádiónál megértést találtam, kifizették az utat, az ott tartozkodásomat. Egy életre szóló élménnyel gazdagodtam a paralimpián. Aki szeretne feltöltődni, aki szeretne rengeteg energiát kapni, rengeteg pozitív élményt, annak nézőként is azt ajánlom, menjen el egy paralimpiára, hiszen az ember el sem tudja képzelni, hogy mire képesek ezek a fogyatékos sportolók. Amikor kéz és láb nélkül valaki úszik, vagy akár láb nélkül, kézzel tekeri a kerékpárt, rengeteg példát tudok mondani, az ülő röplabdától kezdve az ülő asztaliteniszig vagy kerekesszékes kosárlabdáig. Ha valaki megnéz egy kerekesszékes rögbimeccset teremben, amikor kis dodgem autókként ütköznek egymással a sportolók, hatalmas élményekkel gazdagodik és látva ezeknek a sportolóknak az arcán azt az örömöt, ami rá van írva, amikor közösségbe kerülnek és végre hasonszőrű emberek között vannak és végre teljesen felszabadultan tudnak versenyezni vagy teljesíteni, az már egy óriási pozitív élmény. És én rengeteg energiával jöttem haza erről a paralimpiáról. Egyébként próbálok mindenhonnan meríteni rengeteg élményt, energiát. Aztán ott voltak az olimpiák. A Tokiói Nyári Olimpia (2020-ban), az egy különleges esemény volt, mert egyrészt édesapám 1964-ben ott tornászott és én ugyanabban a teremben voltam, amelyet arra az olimpiára építettek fel, gyönyörű állapotban volt ez a Központ. És most Szőcs Berni, marosvásárhelyi asztaliteniszező ott pingpongozott, hiszen a tornasportot ott felváltotta az asztalitenisz, a tornát elköltöztették máshová. A másik dolog, hogy ez volt a nézők nélküli olimpia, amely egy különlegességgel bírt „a maszkos olimpia”. Ennek is megvolt az érdekessége, megvolt a varázsa, ugye kevésbé vonzotta az embereket, mivel nézők nélkül bonyolították le, de nagy volt a tévéközvetítések nézettsége. Aztán a Párizsi Olimpia, amely egy teljes sportünnep volt 2024-ben és megmutatta az olimpia igazi arcát, azt az örömöt, azt a boldogságot, amit jelent egy ilyen olimpia, amikor a világ összes országából vannak ott sportolók és megmutatják magukat. És szurkolók jönnek mindenhonnan, a Föld minden sarkáról, szegletéről ott vannak, együtt ünnepelnek, együtt szurkolnak, egymás mellett ülnek. Soha egy konfliktus nem volt, egy hangos szó nem volt. Együtt örültek valójában a sportnak. Nem mehetek el amellett, hogy 2018-ban Pyeongchangban téli olimpián voltam Dél-Koreában. A Magyar Olimpiai Mozgalom első téli olimpiai aranyérménél ott lehettem abban a jégcsarnokban, ahol a magyar váltó megnyerte az aranyérmet. Ezek mind történelmi pillanatok, ugye Novák Ede történelmi aranyérme, a magyar gyorskorcsolya válogatott történelmi aranyérme. Ezekre mindig azt mondom, hogy egyedi és megismételhetetlen pillanatok a sporttörténelemben és én rendkívül büszke vagyok arra és rendkívül boldog, hogy ezeken a pillanatokon részt vehettem és személyesen megélhettem ezeket.

Az idén lesz 25 éves a Gurul a Rádió projekt, amelyet te szervezel és vezetsz a kezdetektől fogva. Mesélj erről bővebben!

Ez egy másik dédelgetett projektem, mondhatnám úgy, hogy a „saját szülött gyermekem”. Nemes Attilával 2000-ben találtuk ki, hogy jó lenne egy ilyen hasonló projekt, hiszen mindketten bicikliztünk, turisztikai előadáson voltunk és onnan hazafele tartva pattant ki az ötlet. Szó szót követett, jelentkeztünk a rádió akkori vezetőségénél, hogy ezt szeretnénk megvalósítani. Elfogadták, oké, próbáljuk meg. Elmentünk, az első kiadás viszonylag sikeres volt. Annyira fellelkesültünk, hogy 2002-ben is el akartunk indulni. A rádió akkori irányítása kicsit kikerekedett szemekkel nézett, hogy „ezek a bolondok megint akarnak biciklizni”, de természetesen elengedtek és attól a pillanattól kezdve kialakult egy ilyen hagyomány. Úgy gondolom, hogy az egyik legkedvesebb projektem, ami most már 25. éve tart, negyedszázados lesz. Rengeteg emberrel megismerkedtünk, kilenc napot kerékpározunk. Minden évben egy- egy újabb kihívás, hogy képesek vagyunk-e saját erőből megtenni azt a távot, azért itt öt-hatszáz-hétszáz kilóméterekről beszélünk. Nagyon nagyon sok találkozónk van, rengeteg ember vár bennünket, megállít az út szélén. Míg kezdetben mi szerveztük a programjainkat, azaz elmentünk önkormányzatokhoz, polgármesterekkel találkoztunk, mostanra már a hallgatóink szervezik nekünk ezt a programot. Mi ismertetjük a mindennapi útvonalat, ők pedig előre bejelentkeznek, hogy hol várnak bennünket az útvonalon és ettől tesszük függővé az aznapi szakaszokat.

Hát tényleg az, hogy 25. alkalommal lesz az idén szeptemberben, azt mondom, hogy az egyik csodálatos megvalósítása az életemnek. És huszonötnél lezárom személyesen, már többször mondtam, hogy véget fog érni- ennek megvoltak a különböző okai,- de annyira generálta önmagát ez az egész túra, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Ha elmegyünk majd huszonhatodjára is, már nem Gurul a Rádió néven fogunk menni. Úgy gondolom, hogy ez a projekt így megérett, felnőtt és elérte a célját. Én a sportban megtanultam, hogy a csúcson kell abbahagyni, most még a csúcson van a Gurul a Rádió és úgy gondolom, hogy pontot lehet rá tenni. Ha elmegyünk a következő esztendőben ezzel a csapattal túrázni, akkor az már csak egy magán kerékpártúra lesz.

Mit jelent számodra a sport, a rádiózás?

Gyakorlatilag a teljes életemet, hiszen ha belegondolunk abba, hogy édesapám országos bajnok tornász volt, olimpikon, édesanyám atléta volt és én kétéves korom óta tornateremben nőttem fel. Édesapám tornaedző volt Marosvásárhelyen az Iskolás Sportklubnál és engem vitt rendszeresen, nap mint nap a terembe nem edzeni, mozogni, gurulni, ugrálni a szivacsgödörbe. Onnan kimentünk a Víkendtelepre, ahol megvolt a saját sarkunk, ott sakkoztunk vagy asztaliteniszeztünk. Megtanultam teniszezni, úszni, vízilabdázni, lábteniszezni, focizni, kosárlabdázni, röplabdázni, tollaslabdázni, evezni, vízibiciklizni- sorolhatom azokat a sportokat, amelyek ott a Víkenden történhettek. Én azt gondolom, hogy az egy csodálatos periódusa volt az életemnek és ott már megkaptam azt az alapot, ami teljesen megalapozta az életemet. Nem véletlen az, hogy én tornatanár akartam lenni, testnevelő tanár. Ha valamit bánok a pályafutásom vagy az életem során az az, hogy a testnevelő tanári munkámat nem gyakorolhattam, mindössze másfél évig, de akkor sem azon a minőségen, amin én szerettem volna. Tanítottam Kisiklandon és Balavásáron, de egyik helyen sem volt tornaterem, így pedig egy testnevelő tanárnak kész kínlódás, – főleg a téli hónapokban- bármit is foglalkozni a fiatalokkal, megszerettetni velük a testmozgást. Mert tulajdonképpen nekem az a célom, hogy megszerettessem az emberekkel a testmozgást. Ezt jelenti számomra elsősorban a sport, ezt jelenti számomra a rádiózás. És az amatőr sporton keresztül tudom bemutatni azokat a példákat, amelyek bizonyítják azt, hogy egy kis odafigyeléssel, egy kis akaraterővel lehet és jó sportolni. Akár egy heti rendszeres úszással, vagy akár kocogással, vagy sétával, kerékpározással, sízéssel vagy bármivel, csak mozgás legyen az ember életében és ezt próbálja meg hetente kétszer- háromszor megvalósítani. Most már én is túl vagyok az ötvenen- az emberi szervezet is véges valahol – és érzem azt, hogyha egy másfél órás kemény kosarazás után vagy focizás után vagyok , már az én testem sem regenerálódik olyan könnyen, de azért igyekszem hetente két, három, négy mozgást beiktatni az életembe. – vagy kosárlabdázást, vagy sízést, vagy teniszt, vagy fallabdázást, egy focit- valahol csak megtalálom azt a módját a testmozgásnak, a sportolásnak, amellyel a szervezetemet karban tudom valamelyest tartani.

Már több mint harminc éve rádiózol, ami- akárcsak a sport- az életed, a szenvedélyed. Mit szeretnél még elérni a rádiós munkád során?

Tavaly decemberben volt harminc éve, hogy betettem a lábam a Rádió kapuján. Nagyon sok mindennel foglalkozom jelen pillanatban is, nem csak a rádió létezik az életemben. Egy kicsit így az energiáim többfele elvonzódnak, szétszóródnak. Az ideális az lenne, hogyha egy helyen tudnék dolgozni és abból meg lehetne rendesen élni. De, mint tudjuk, ez nem így van. Ezért nagyon sokan másodállást, harmadállást keresnek, hogy egy tisztességes életet tudjanak élni. Szeretnék továbbra is a sportban tevékenykedni, a rádióban is. Én imádom mai napig is a rádiózást, és ha hiszik, ha nem, én mind a mai napig úgy ülök be a Kispadba vagy a sportműsorokba, hogy van egy egészséges adrenalin bennem. Míg kezdetben az izgalom miatt volt adrenalin, most az élmény miatt van adrenalin, hiszen nagyon nagyon sok értékes emberrel beszélgetek, rengeteg jó emberrel beszélgetek a sportberkekből és azért izgulok, hogy minden sportágból jókat tudjak kérdezni. Ne süljek fel, legyek felkészült és ezt a felkészültségemet bizonyítani is tudjam minden műsoron keresztül. Hiszen egy műsorban- ha csak a mostani hétfői sportműsorra gondolok, volt kosárlabdázó, kézilabdázó, jégkorongozó, labdarúgó és még egy sportoló- öt sportágat kellett így górcső alá venni és ilyenkor az ember kell tudjon okosakat kérdezni. Ahhoz, hogy valaki okosakat tudjon kérdezni, ahhoz egy kicsit kell készülni. Ahhoz, hogy az ember készüljön egy bizonyos sportból, egy bizonyos sportágból, azt valamilyen szinten végig kell követnie. És nekem az életem gyakorlatilag abból áll, hogy hétfőtől hétfőig követem a sportadókat, követem a különböző online sportfelületeket és információkat gyűjtök, információkat raktározok, amelyeket fel tudok használni majd a későbbi műsoraimban. Egy nagyon érdekes történetet tudok elmesélni a pályafutásom során. Valamikor hírszerkesztőként is dolgoztam és a hírszerkesztés mellett az enyém volt a sporthíradó is. A kolléganővel lementünk adásba- van egy vastag paksaméta, ahol a hírek ki vannak nyomtatva- általában beosztottuk, hogy ki mit olvas és a hírek mögött szokott lenni az időjárásjelentés és alatta a sporthíradó, papíron kinyomtatva. Úgy hozta a sors, hogy nem vettük észre, hogy a sporthíreket nem csatoltuk ehhez az iratcsomóhoz. Lefutottunk adásba, ott elkezdtük szépen, a híradót levezettük, eljutottunk már az időjárásjelentéshez és én olyankor az időjárásjelentésnél szoktam elővenni a sporthíreket és gyorsan végigfutni rajtuk, hogy mivel kezdek., az már sorrendbe van téve, csak hogy tudjam, emlékeztessem magam, hogy mi jön. És keresem a sporthíreket és nincsenek. Miközben én olvastam a hőmérsékleti adatokat és kerestem a papírokat, a kolléganő pedig nézte, hogy most mi történik. Mutattam neki, hogy nincs sport. És mi lesz? A technikusnak már nem tudtuk elmondani, hogy ne tegyen sportfüggönyt, mert nincs sport, jött a sportfüggöny, valamit kellett mondani. És szépen három percen keresztül beszéltem a sporthírekről. Nem mondom azt, hogy tökéletes hírekként adtam elő, de mivel én írtam, mivel benne vagyok, mivel naponta követem, nem volt nehéz ezt a három percet úgy végigbeszélni hiba nélkül a sportról, hogy a hallgató észrevegye azt, hogy nekem semmi nincs leírva. Emlékszem a kolléganő arcára, hogy fokozatosan nyílt ki a szája, eltátotta a száját, hogy ezt hogy tudom csinálni. Utána csodálkozott is, hogy szerinte ez képtelenség, ahogy ezt megoldottam. De ez bizonyítja azt, hogy benne voltam és követem nap mint nap a sporthíradókat. Szerintem, ha éjjel három órakor felébresztesz- bár nem szoktam még éjjel három órakor aludni-, mondjuk, ha fél ötkor felébresztesz, akkor egy teljes sporthíradót el tudok neked mondani.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Szakács Géza