A kapualjakban meghúzódó, parkokban padokon éjszakázó, vagy bármilyen, védettebb helyen tanyázó hajléktalanok sokunkban keltenek félelmet. Hajlamosak vagyunk nagy ívben kikerülni őket, gyerekeinket is sietősen továbbráncigálni, ha utunkba kerülnek. Főképpen akkor, ha ezek az emberek, esetenként a hideg miatt, alkohollal is melegednek belülről. De elgondolkodtunk-e vajon azon, hogy lehet, nem is olya régen, még ők is meleg lakásban várták a karácsonyt, teljes, normális életet éltek? Lehet, hogy nem önmaguk, hanem a környezetük, a társadalom hibájából kerültek utcára? Mert senki sem született hajléktalannak. Amiért nekünk van ahol álomra hajtanunk a fejünket, nem jogost fel bennünket arra, hogy ítélkezzünk felettük.

A közép-kelet európai társadalmak szociális berendezkedése nem feltétlenül „rászoruló-barát”. A hajléktalanok, a függők számára kialakított intézmények kevés esetben tartják igazán szem előtt ezeknek az embereknek a valódi problémáit, igényeit. Örvendetes, hogy léteznek hajléktalan-szállók, még akkor is, ha ezek csak éjszakára fogadják be a rászorulókat, de azokat, akik alkoholt fogyasztanak, viszont nem engedik be.

A társadalom peremére került embereket vissza kellene illeszteni a társadalomba. Hogyan működhet ez? A Magyar Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet osztályvezetőjével, Petke Zsolt pszichiáterrel, addiktológussal beszélgetett Szuszámi Zsuzsa.