Bódizs Edit – A Hüber család utóélete
Azt nem tudom, hogy hűbérurak voltak-e vagy sem, csak azt, hogy az esküvői fotójuk nálunk kötött ki a konyhában…
Jó fél évvel ezelőtt történt, hogy megláttam a bútorturiban egy szekretert, annyira megtetszett, mert egyrészt imádom a régi bútorokat, másrészt pedig, mert annyi fiókja, polca volt, hogy rögtön tudtam: ez lesz az én “új” íróasztalom! Le is alkudtam sikeresen 450 lejről 400 lejre, 100 lejjel lefoglaltam, és megbeszéltem az eladóval, hogy másnap a férjemmel utánajövünk. Elég nagy raktere van a kocsinknak, a biciklim is elfér benne kényelmesen, ha a hátsó üléseket előretoljuk, így hát a szekreterrel se volt gond, csak éppen az ajtót nem tudtuk rácsukni. Ezért hát én, boldog tulajdonosként, odakuporodtam az immár jogos tulajdonom mellé, és tartottam keményen, hogy el ne veszítsük útközben hazáig. Csak azzal nem számoltunk, hogy a két ajtaja leválhat a rázkódástól. Ami meg is történt az első kanyarban, és ahogy a két alsó fióknak az ajtaja szétnyílt, és ahogy az egyik levált és kirepült, egy régi, nagyított kép is repült utána. Laci rögtön észrevette, lehúzott az út szélére, nem sérült meg semmi szerencsére, mert a sáncban landolt a kép is meg a fiókajtó is, fel is szedtük hamar mindkettőt, és nem sokat tanakodtunk rajta, hogy mi az, csak otthon néztem meg közelebbről, hogy kiket is ábrázol a szépia tónusú kép.
Mindig elszomorít ez a nyugati trend, hogy az ősöknek minden féltett kincsét – fotóalbumokat, családi relikviákat is beleértve – szemrebbenés nélkül dobnak ki, és ezért úgy döntöttem, hogy elégtételt veszek ezeknek a rég megboldogult embereknek, és azértis felrakom a falra a mennyegzői fotójukat. Nehéz volt a páromat meggyőznöm, de végül csak beadta a derekát!
A kép hátlapján információt is találtunk a családról: Hüber Georg és Katharina, született Scondo (olasz lehetett?), 1889-ben keltek egybe, hat év volt köztük a korkülönbség (habár nekem a férfi túl idősnek tűnt, a nő pedig olyan tizenévesnek), két gyerekük született, a férfi 1929-ben hunyt el, 68 évesen, a nő pedig 1954-ben, 87 évesen. Nem tudni mivel foglalkoztak, hol éltek pontosan, csak azt, hogy mindketten Oberrad-ban születtek, egy Frankfurt-hoz közeli kisvárosban. Első gyermekük, egy kislány, Susanne, 1890-ben született, a második fiú volt, és 1893-ban látta meg a napvilágot. Hüber úr az egyik üknagymamámmal volt egyidős, és ugyancsak ez a hosszúéletű öregmamám Hübernével egyévben hunyt el, 93 éves korában, pont a nevenapján, november 19-dikén. A képmagyarázat végül még azt az információt tartalmazta, hogy mindkét gyerekük Offenbacher Landstrasse 299 szám alatt született és élt. Ez utóbbi fölöttébb különös, mert ez egy házszám Frankfurt-ban. Miért élt volna egy lány- és egy fiútestvér egész életében egy házban? Nem alapítottak családot? Nem született gyerekük? Akkor ki örökölte a képet? Ja, és még annyi a véletlen egybeesések sorozatában, hogy az én anyai nagymamámnak is (akinek az életét lejegyeztem az Interjú a nagymamámmal című kötetben) pont május 5-dikén volt a lakodalma, mint nekik, csak pont negyven évvel később!
Ez a történet, mármint a menyasszonyi képes sztori, mint mondtam, már több, mint hat hónapos, azóta a fiatalon megörökített pár békésen és boldogan tekint le ránk a hűtő fölül, de azóta se tudom megfejteni a titkukat. Ugyanis másfél hónapnak kellett eltelnie, hogy ráébredjek: De hiszen ez a menyasszony fekete ruhát visel! Hirtelen arra gondoltam, hogy talán nem is ara ez a hölgy, hanem talán koszorúslány (akkor még nem tanulmányoztam át ilyen tüzetesen a hátlapot!), és színes a ruhája, talán sötétbordó, csakhogy a fehér-fekete képen feketének látszik. Apámnak volt egy hasonló nagyított képe az unokanővéremmel, amikor utóbbi egy lagziban koszoruslány volt, és sokáig azt hittük, gyerekként, hogy apámnak Anna az első felesége :))
Ennek a felfedezésnek pont addig örülhettem, ameddig kedves férjem hazajött, és felvilágosított, hogy a koszorúslányok nem szoktak földigérő fátylat, slájert viselni! És ekkora menyasszonyi csokrot sem tartanak a kezükben. Tehát ezt az elméletet el kellett vetnem. Aztán ismerősökkel beszélgetve, arra a következtetésre jutottunk, hogy lehet gyászolt ez a 19-dik századi német menyasszony, talán azelőtt nemsokkal halt meg valamelyik szüleje, de a lagzit már nem lehetett elnapolni. Akkor is, ki látott még fekete menyasszonyi ruhát? Vagy talán bordót vagy sötétkéket visel? Mert ha világoskék lenne, akkor halványabb szürkének látszana a képen. És azt se hinném, hogy valami különc párról lenne szó, hiszen a vőlegény cilindere ott van a kasztenen, van min, és frakkban van, a nő ruhájának szolid szabása pedig a kor szigorú erkölcsének felel meg. Semmi dekoltázs, a karok is fedve, a ruha földig ér. Laci párom még azt is megkérdőjelezte, hogy talán nem is fotó ez, hanem festmény, mert lehet akkor még nem fényképezkedtek az emberek! De ha megnézzük, a fotográfia története a 19. század elejére nyúlik vissza, a képrögzítés terén az első sikeres fotó már 1827-ben elkészült!
Ez tehát holtvágány, akkor kutakodjunk a fekete menyasszonyi ruhák terén! Beírom a keresőbe, erre kidobja, hogy 2019 a fekete menyasszonyi ruhák éve! Na tessék! Jön vissza a divat! Aztán tovább kutatva, ez a szöveg jött szembe velem: “A szegényebbek, mióta világ a világ, a legszebb ruhájukban házasodtak, vagyis az esküvői ruhájuk megegyezett az adott tájegység ünneplő viseletével. Egyes vidékeken pedig az esküvőre varrtak egy szép fekete ruhát, aztán ezt jól lehetett használni akkor is, ha özvegységre jutott a szegény asszonyt. És lássuk be, erre igen hamar és igen nagy esélye volt a korábbi évszázadokban.” (www.emelttortenelem.hu) Ezt megerősíti a nagymamám is, mert ő is parasztlányként, az ünneplő ruhájában esküdött, 1929-ben. Viszont ez a pár nem úgy néz ki, mintha szerény módban élt volna, márcsak azért sem, mert jutott pénzük a fényképészre is, ami akkoriban nem lehetett nagyon olcsó mulatság, főleg egy vidéki kisvárosban. Vagy maradjunk abban, hogy polgári családból származtak, akik meg akarták adni a módját…
És ha a gyerekeiknek lett volna leszármazottjuk, akkor a családfa a fénykép hátlapján folytatódott volna…és akkor a fotó talán nem kerül a mi hűtőszekrényünk fölé…
Lehetséges, hogy mégsem annyira kőszívűek ma a nyugateurópai emberek, hogy kidobják a saját üknagymamájuk esküvői képét, hogy aztán az a régi bútorokkal együtt egy romániái turkálóban kössön ki!?