Beszélgetés Kányádi Orsolyával, a Marosvásárhelyi Rádió Jó reggelt, Erdély műsorvezető-szerkesztőjével

Mikor és hogyan érkeztél a Marosvásárhelyi Rádióhoz? Hogyan emlékszel vissza?

Jaj, de régnek tűnik ez a történet. 2011 őszén kerültem ide, a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Kiss Dénes kollégánk vendége voltam a Kultúrpresszó című műsorban és utána jelezte, hogy a kolléganője éppen szülési szabadságra megy és valakinek az egyetemről nem lenne-e kedve kipróbálni a rádiózást?

Mondtam neki, hogy pont jó embertől kérdezi, mert én azért is jelentkeztem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karának Kommunikáció szakára, mert a rádiózás már fiatalként nagyon- nagyon vonzott. Úgyhogy kipróbáltam milyen gyakornoknak lenni és aztán itt maradtam a Marosvásárhelyi Rádiónál, meg úgy egyáltalán Marosvásárhelyen.

Mit jelent számodra a rádiózás? Mi a vonzereje?

A jelenlét. Nagyon- nagyon kíváncsi alkatnak és személynek tartom magam, a rádiózásban pedig pont ennek a lehetősége vonzott, hiszen nagyon sok témával, nagyon sok emberrel, nagyon sok életúttal és történettel találkozunk. Ezekbe a történetekbe tudunk kapaszkodni a hétköznapokban is és alapvetően keresi az ember ezeket a történeteket, akár irodalomról, akár filmről legyen szó és mi itt a rádióban tulajdonképpen ezzel foglalkozunk. Hát ez a munkánk, hogy kíváncsiak legyünk, hogy fontos eseményekre járjunk el, hogy figyeljük a világ mozgását, a világ alakulását. Néha megijedünk, néha pontosan ezek töltenek fel, és a rádiózásnak az élő jelenléte vonzott. Nem titok, hogy ez a leggyorsabb műfaj, ami a médiát illeti, hiszen mi tudunk a leghamarabb reagálni bizonyos eseményekre, mi tudjuk a leghamarabb közzétenni a híradóinkban, hogy mi minden történik a világban, és azt hiszem, hogy maga a természetessége is hatással van rám. Én televíziózom is ( Erdély Tv műsorvezetője-szerkesztője vagyok), de a televízióhoz képest sokkal élőbb, vibrálóbb tud lenni a rádiós beszélgetés, nekem ez a tapasztalatom.

Milyen műsorokban vettél/veszel részt?

A Kultúrpresszó című műsorban kezdtem és azt hiszem 8 évig voltam társszerkesztője és műsorvezetője a Kultúrpresszónnak Kiss Dénes mellett. Nagyon szerettem ezt az időszakot és hihetetlenül sokat tanultam Kiss Dénestől és Kiss Dénes mellett. Aztán a Jó reggelt, Erdély című műsorba kerültem át és a számokban nem vagyok jó, de azt hiszem, hogy hat éve vagyok reggel héttől – tízig műsorban. Korábban Ila Ildikóval vezettem, egy ideje Kurta Kingával vezetek műsort a Jó reggelt, Erdélyben.

Mi jelent számodra elégtételt a rádiós műsorvezetésben – szerkesztésben, a jelenlétben?

Nem vagyok egy olyan típus, aki hátradől és azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a munkámmal. Sajnos, nem tudok büszke lenni, arra amit csinálok. Valahogy ilyen beállítottságú vagyok. Nagyon ritka az, amikor azt mondom, na ez jól sikerült, vagy igen, mi is tettünk valamit, vagy sikerült jó kérdéseket feltenni. Vagy ennek a beszélgetésnek volt egy olyan hangulata, hogy sokat tudtunk adni a hallgatóknak. Ezért ez egy hihetetlenül nagy küszködés az emberben, hogy csináljuk – csináljuk, de miért és hogyan? Meg kellett tanulnom azzal együttélni, hogy ez a maximalizmus valószínűleg sosem fogja nekem megadni azt, hogy mindig nyugodt és elégedett legyek a munkámmal. Tehát az ember legalább próbálja meg élvezni azt amit végez, szeretni azt, amivel foglalkozik és azt hiszem, hogyha ezt őszintén tudjuk tenni, akkor azt a hallgató is tudja értékelni. Mert, ha az ember valaki más próbál lenni, mint aki, vagyis a „műviség” az bármilyen érdekes, ha az arcunkat nem látják, de a hangunkból minden kiszűrődik. Ebben próbálok meg magam maradni és szerintem ez a legnagyobb kihívás, ez a legnagyobb önismereti út, amit én eddig tapasztaltam.

Ha visszaemlékszel, ki tudsz-e emelni egy olyan hallgatói visszejelzést, ami igazán jólesett és megerősített abban, hogy van értelme a munkádnak, a munkátoknak?

Olyan érdekes ez is, mert az embernek sokszor az az érzése, hogy a szüleink, rokonaink, barátaink hallgatnak bennünket, de hát ez nyilván nem így van. A Jó reggelt, Erdélyben azt is tapasztaljuk, hogy többszáz üzenet érkezik egyetlen kérdésünkre, tehát nagyon sokan vannak itt hallgatóink. És mindig a páromnak is fel szoktam tenni ezt a kérdést, hogy mi végre, mi értelme van, vajon mit tudunk mi adni a hallgatóinknak? És amikor érkezik egy-egy olyen üzenet, hogy egy napját szebbé tudtuk tenni, lehet hogy egy rövid történettel, lehet hogy egy beszélgetéssel, az is lehet, hogy csupán a hangunk rezgése tudja megnyugtatni az embereket, ilyen is van, ilyen visszajelzések is jönnek. Vagy amikor saját magunkban, vagy a saját magunkba vetett hitben tud megerősíteni egy-egy hallgató. Ilyen szempontból szerencsések vagyunk, mert szinte naponta érkezik visszajelzés, jó is, rossz is és az ember ezzel szembe kell hogy nézzen.

Nem tudok most így hirtelen egyet kiemelni, de találkoztunk nagyon szomorú történetekkel is. Olyan hölggyel is volt kapcsolatunk, aki többször öngyilkossági kísérletbe menekült és aztán sikerült neki és a fia keresett meg bennünket, utána alakult ki egy kapcsolat hallgató és műsorvezető között a fiával, aki követ bennünket. És neki nagyon fontos volt, hogy amikor bajban volt az édesanyja, akkor jelezni tudtuk neki és külföldről meg tudta menteni akkor az édesanyja életét, de aztán volt olyan, amikor már mi sem tudtunk ott lenni. Szóval vannak nagyon szomorú történetek.

Azt tapasztaljuk, hogy már-már családtagként kezelnek bennünket a hallgatók, mert ugye ott szólunk a konyháikban, az autóikban, ott vagyunk a munkahelyeiken és már az az érzésük lehet, mivel mi sok mindent megosztunk magunkról is, hogy ismernek. És ez, hogyha már így ismeretlenül is, de valamiféle kapcsolatot ki tudunk alakítani az emberekkel, ez már nagyon sokat jelent. Tudom, még akkor is, amikor reggel hat órakor szól az óra és az ember nehézkesen indítja a napot, hogy van értelme bejönni, mert nagyon sokan számítanak ránk.

Akkor egyfajta küldetésnek érzed a rádiózást?

Igen. Én azt hiszem, hogy a helyemen vagyok, minden nehézségével és kihívásával együtt és valahogy mintha gyermekként erre a pályára lettem volna predesztinálva. Nagyon szeretek beszélni, az egy másik kérdés, hogy ez sikerül-e jól, leginkább rosszul, mert az élő beszédnek ez a nehézsége, vagy az improvizációnak ez a nehézsége.

De igen, emlékszem arra a pillanatra, amikor elkezdtem a rádiózást és este pakoltam magamnak szendvicset és mondtam, hogy szendvicset pakolok a munkahelyemre. És ezt olyan nehéz kimondani, mert hogy nem tekintem munkahelyemnek. Ugye, akkor szerencsés az ember, hogyha a hivatása az tulajdonképpen a szórakozása, meg a kikapcsolódási lehetősége, illetve a fejlődési lehetősége is. Úgyhogy, igen, azt hiszem a helyemen vagyok.

És a munkád egyben a szenvedélyed is. Igen, igen, nyilván, ez mindennek az összessége.

Szakács Géza