Bódizs Edit – Meg akartam írni
A Bucegi hegység megmászásának élményét, elkezdtem írni, aztán nem volt kedvem folytatni, s most látom, hogy ki van posztolva egy negyedkész írás. A technika ördöge, amely már a blogokba is beköltözött. S még ki se tudom törölni onnan. Ott lóg a levegőben, a világhálóban fennakadva. Elnézést kérek mindenkitől.
Azt akartam megírni, egy olyan alcímmel, hogy Szép ez az ország, kár hogy pincérek is lakják. Elnézést a pincérektől is, valószínűleg velem van a baj, hogy mindenki rajtam akarja elverni a port. Mert amit lehet Pálnak, azt nem lehet Palikának. S én mindig palimadár vagyok. És ahogy a kis unokaöcsém mondta: Azért bosszantom a nagyit, mert őt lehet bosszantani! Ezt már egy hároméves is megtapasztalja, és él is a lehetőséggel. De nem akarom most itt a munkahelyi frusztrációimat kiteregetni. Én egy olyan személy vagyok, aki arra született, hogy bűnbak legyen. Ez a karmánk, anyám is ilyen volt, a diri mindig őt vette elő az iskolában, bármilyen probléma is adódott. Egyszer a filozófiatanár nem tartotta meg az óráját, mert tökrészegre leitta magát, szokása volt, semmi különleges ebben, errefel anyámat vették elő, hogy a XI-dik osztályban miért nem volt senki, és miért zajongtak olyan hangosan! Anyám meg, mint egy kisnyuszika, behúzta a nyakát, és hallgatott, és lehet még bűntudata is volt! Pedig úgyis mindegy lett volna, ha ki is tátja a száját, mert a diri sose adott neki 7-esnél jobb jegyet, azért hogy ne mehessen grádvizsgára, azzal indokolta meg, hogy nem beszéli jól a román nyelvet! Pedig anyám tanárként szakmailag felkészült volt, és az óráira is készült. Minden területen megvan a katonaság, a hierarchia, és a hatalommal való visszaélés. Így működnek a zárt rendszerek. Hiába volt a metoo kampány is, az is a kiszolgáltatottaknak a felesleges vergődése volt. Ahogy én is most feleslegesen tiltakozom és vergődöm. Legfeljebb rágyújthatok, mert láncdohányos férjem itthon felejtette a cigijét. Mindössze ennyi, amit tehetek, és az is az önpusztítás része lesz, tehát megintcsak én szívom meg.
Most már ideje visszakanyarodnom Bucegi-hez. Tavaly először kaptunk mi is vakációs jegyeket, és elmentünk a tengerre négy napra, kijött belőle a szállás, és ősszel, úgy döntöttünk, hogy a maradék jegyeket egy négycsillagos szállodában használjuk el, egy hegyi üdülőhelyen, ahol úszómedence is van. El is fogadta ezt a kifizetési módot egy busteni-i szálloda, jó kis úszómedencével rendelkezett, és az árban a pazar reggeli is benne volt. Barátokkal utaztunk, akik szintén vakációs jegyekkel fizettek. És mi történt, “szegényrokonként” kezeltek, mert nem voltunk elegánsak, és valószínűleg nem viselkedtünk elég határozottan, mint a többi gazdag vendég. Itt Romániában ha nem a legújabb divat szerint öltözöl, nincs aktatáskád, nercbundád, és tűsarkú márkás drága csizmád, le vagy sajnálva. Azzal kezdte a recepciós, hogy az úszómedence sajnos, nem használható, mert panaszt tettek egyes szállóvendégek, hogy túl klóros a vize. Engem az nem érdekel, én nem fogok panaszt tenni! – válaszoltam, és inszisztáltam, hogy úszni szeretnék, azért választottuk ezt a szállodát, mert tetszett, hogy van jó medencéje, erre csúnyán végigmért a kis hölgy, látszott rajta, hogy dúl-fúl magában, mert nincs jobb kifogása, levezetett az alagsorba, ahol a használhatatlan gyönyörű kékvizű bazin állt, és mérgesen odadobott nekem egy úszódeszkát, “Poate va ajuta!/Talán egy segít!” – vetette nekem oda elmenőben, s hercegnői tartással elhagyta a helyiséget. Románul van egy olyan kifejezés, hogy “mecla care cere pumni”, lehet ilyen arcom van nekem is, az ember késztetést érez velem szemben, hogy megbántson, számonkérjen, kioktasson!
De ezzel még nem ért véget a meghurcoltatások sora (a végén már kálváriának neveztem, és már nevetni se tudtam magunkon)! Este kiültünk a teraszra, a pincér, egy elegáns fiatalember kijött, hogy sajnálja, de itt nem szolgálhat ki, mert hideg van, fel kell vegye a kabátját. Megígértük, hogy csak egyszer rendelünk, nem többször, tehát csak egyszer kell kihoznia a rendelést, de nem, ő továbbra is tiltakozott az ellen, hogy mi kinn a teraszon ülhessünk, mi meg nem voltunk elegáns vendéglőhöz öltözve, a fiúk cigizni szerettek volna. Besomfordáltunk hát restellkedve, a nagy ebédlő egyik sarkába, egy négyszemélyes asztalhoz leültünk, én rendeltem egy gyömbéres limonádét, amelynek nem volt gyömbérillata, se íze, a másik család hölgy tagja meg gyömbér nélküli limonádét rendelt volna, de azt mondták azt nem lehet! Nem lehet nem beletenni azt a gyömbérrel köszönőviszonyban sem levő narancssárga port az italába?! Kérdeztem, de már a gombóc a torkomban volt, hogy ezek itt mind foghegyről vesznek minket, nem jó a kifejezés, tudom, és még szivatnak is, mert megtehetik! Mert látszik rajtunk, hogy nem voltunk még néygcsillagos szállodában! Félszegen viselkedünk, szerények vagyunk, hát miért ne szórakozna rajtunk egy kicsit a személyzet! Jóljön ez egy unalmas hétvégi estén! Én fel is mentem, otthagytam a társaságot, mondván, hogy nem bírom ezt a pökhendiséget, később, amikor a férjem is feljött, mesélte, hogy képzeljem el, utánunk bukaresti fiatalok érkeztek, és találjam ki hol szórakoztak? Hát persze, hogy a teraszon, ahonnan minket olyan nemes egyszerűséggel kiutasítottak!
Lejárt valahogy a hétvége, feljutottunk a csúcsra is, telekabinnal természetesen, mert volt aki nem akart gyalogolni, a férjemmel az élen, de egyszer arra is fel kell szállni, az is egy kihagyhatatlan élmény, még akkor is, ha három órát vesz fel a sorbanállás. Láttunk zergéket, meg vízesést, gyönyörű onnan fentről a kilátás! Fotózkodtunk egy csomót, kicsit túráztunk is ott fenn, a vízszintes részeken, és ámuldoztunk, hogy magánterület is van ott, egy polgárnak a háza, jól elkerítve, közvetlenül a Babele sziklák mellett. És most olvasom, hogy zöld utat kapott egy újabb építkezés, ott a magasban. Nálunk minden lehetséges, csak pénz legyen. Este kiültünk egy teraszra a városban, ha már terasz kellett nekünk, hogy kezeljük a sértettségünket, de a fiatal pincér ott is kitolt velünk, felét sem jegyezte meg annak, amit rendeltünk, és savanyúság helyett nekem például görögsalátát hozott, csak ilyen apró dolgokban tévedett, de nem érdekelt már, örültem, hogy lassan lejár a kirándulás, és másnap indulunk haza.
Hazafelé betértünk a Peles kastélyba, de így is még a fél nap előttünk volt, hát megálltunk egy útszéli motelnél, hogy együnk és kávézzunk. Nagyon zsúfolt volt, kinn a teraszon minden asztal foglalt, hát kénytelenek voltunk bemenni, leültünk, felvették a rendelést, és akkor láttuk, hogy megüresedett egy asztal kinn, a fiúk gyorsan kimentek, hogy elfoglalják, és ekkor a pult mögül elkezdett kiabálni utánunk a tulajdonos asszony, mint egy gyerektábori igazgató, hogy ott kell maradnunk annál az asztalnál, ahol a rendelést leadtuk! Hol írja ezt? Vendéglőben azért jártam párszor, és párszor át is költöztem egyik asztaltól a másikhoz, ha az éppen jobban feküdt nekem. Annyira felment a cukrom, éreztem, hogy ezt már nem tudom elviselni, visszakiabáltam a hölgynek, hogy a rendelés már nem érvényes! “Anulálom!” – ami engem illet, legalábbis, és visszaültem a kocsiba. Annyira megalázó volt, mindenki felénk fordult, úgy kezelt az a tupírozott hajú, erősen kisminkelt, műkörmös tulajdonosnő vagy főpincérnő (azért gondolom, hogy valamelyik a kettő közül, mert ő irányította a munkát a pult mögül), mint valami ágrólszakadt kéregetőket vagy mint ahogy a kis virágárus leánykával szoktak bánni. Akire csak úgy rá lehet szólni, hogy hordja el magát, ne zavarja a vendégeket a portékája kínálgatásával. Alig vártam, érjek már haza, megfogadtam, hogy többet soha nem veszem igénybe a román turisztikai szolgáltatásokat, csak ha mások visszajeleznek, hogy a vendégszeretet garantált. Vagy eladom én is feketén a vakációs jegyeimet, mert hallom, hogy már ez is működik, s csillezek itthon az állatkáim társaságában.