Bódizs Edit – A Kisherceg Londona
Volt egy barátnőm az egyetemen, kicsit majmoltam, majdnem mindenben a példaképem volt, jógázott, sízett, motorozott, s néha bőrszerkókban is járt. Én már akkor is ugyanilyen állatbolond voltam, s bármennyire is bálványoztam őt, a bőrcuccait azért nem lájkoltam túlságosan. S egyszer ezt szóvá is mertem tenni. A válasza annyira meglepő, és rá jellemző volt, hogy muszáj volt vele egyetértenem: “Ha már az az állat megszenvedett, akkor tiszteljük meg azzal, hogy elhordjuk az irháját!” Azóta is tisztelek minden bőrdzsekit és bőrkesztyűt, és próbálom elfogadni, hogy a műanyagbakancs nem olyan strapabíró, mint a marhabőr változata. Mint ahogy nagyobb társaságban sem különcködöm azzal, hogy én vega vagyok. Mert nem szeretek kilógni a sorból, és ha mégis megteszem, akkor azonnal keresztkérdések özönével árasztanak el, hogy jól érzem magam? Nem fáj semmim? Nem vagyok fáradékony? És egyáltalán, hogy lehet ezt bírni? És ez egyfajta önsanyargatás, vagy vezekelek valamilyen bűnöm miatt? A napimenüs vendéglőkről is tudnék egyet-mást mesélni, mert amikor néhányszor megesik, hogy kaját rendelünk, általában olyan helyről, ahol vegetáriánus kosztot is ajánlanak a hagyományos mellett, legtöbbször elég siralmas a hús nélküli választék. Mintha a szakácsnak az lenne a véleménye és az alapelve, hogy jó az nekik, azoknak a bolondoknak, mert azok mindent megesznek, csak hús ne legyen benne! S odasóz nekem a dobozba egy gombásmakarónit, aminek se íze, se bűze, még rendesen megfűszerezve-megkészítve sincs, ráadásul nyakonönti még egy jó adag ketchuppal is! Mintha azzal helyre lehetne hozni… A ketchup-ot meg amúgy is utálom még nemvega koromból.
Na ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy ha muszáj, nem kérem, hogy nekem külön főzzenek, és nem harcolok minden eszközzel a környezetem megváltoztatásáért, megeszem kétszer egy évben az anyám töltöttkáposztáját (legutóbb nagyon finom gombásat is készített), nem vagyok megrögzött állatvédő, csak ilyen kivételes alkalmakkor, az állatok világnapján harcolok kicsit a magam blogbejegyzéses módján, no meg akkor, amikor bedobják hozzám a kicsikutyafoghagymákat (így neveztem el azt a két hathónapos kölyköt, akikkel pár hete megajándékozott egy vasárnap hajnalban, egy ismeretlen jóakaró. A történet aztán szerencsésre sikeredett, mert Foghagyma őkelméék végleges gazdira találtak egy kis utánajárással. Ezt már elmeséltem egy korábbi bejegyzésben. Utóbb értesültem, hogy a Foghagyma az nem is kutya, hanem valójában kiscica, ugyanis így keresztelték el nemrég az első, Kínában klónozott macskát. Íly módon a dúsgazdag állatgazdi pár százezer dollárért visszakapja elhunyt cicusát, legalábbis annak hasonmását, miközben a menhelyek tele vannak kevésbé szerencsés, de ingyen elvihető társaikkal.
Ha most mégis szózatot kéne intéznem a világhoz, és az állattartókhoz, csak annyit kérek, és könyörgöm, ne etessék mosogatószeres moslékkal a disznókat, és a kutyákat se! Ezt először a 2000-es évek elején láttam falun, ledöbbentem, de nem mertem szólni. Egy idős néni, elmosogatott, és úgy ahogy volt, azt a mosogatóporos, ételmaradékos vizet a disznó vedrébe öntötte. Amiből persze a kutyája is evett. Annyira sajnáltam azokat a szegény állatokat, a disznót is, mert abból a vegyszeres kotyvalékból kell kinyernie a napi táplálékát, amíg éli nyomorúságos kis életét ezen a földön, ebben a farkasveremben. Még annyi öröme se legyen, hogy legalább jókat egyen, a végzetes napig, amikor felkoncolják?!
A kutya az legalább szabadon járhatott-kelhetett, talán talál magának ezt-azt, egy diót, egy akármit a falu határában.
S azért jutott ez most eszembe, mert nemrég hallottam, hogy ez a szokás néhol még most se ment ki divatból. Lehet közben a mosogatószerek is környezetbarátabbak lettek, de akkor is, ha másra nem gondolunk, gondoljunk arra, hogy aztán a sertés húsában visszakapjuk a vegyszert, és mi magunk is bezabálunk belőle!
De mégis kérnék valamit a vegyszermentes állatetetésen kívül! Sokszor jövök haza Szentkirályon keresztül bicajjal, de nemcsak ott látom, hogy a kutya kicsi ketrecbe, elegánsan fogalmazva kennelbe van zárva, és csak ugatógépnek tartják. Ebben az esetben nem is tudom mit kérjek, hogy a gazdi menjen oda a kennel elé, és töltsön el a társaságában mindennap tíz percet, ne többet, és higgye el nekem, egy idő után azon kapja magát, hogy mind több és több időt szeretne vele tölteni, és lehet ezek után már nemcsak az ugatógépet látja benne!
Mivel az egyik macskám segít ezt a bejegyzést megírni (Milo, derék kutyám mellett), akinek a párom nagyon eredeti nevet adott, ugyanis egyszerűen csak Cicának hívják, a macskák sem maradhatnak ki. Most jött szembe velem pár napja egy cikk a Facebookon, hogy (gondolom) a brit tudósok hosszas tanulmányozás után megállapították, hogy a macskák is ragaszkodnak a gazdijukhoz. Hát ez annyira de annyira meglepő számomra, ki se tudom mondani! Minden macskatartónak a nevében kijelenthetem, ezt mi rég tudjuk tanulmány nélkül is! Nagyon sok ember van viszont (ismerőseim és barátaim között is), aki nem tud kötődni a doromboló négylábúakhoz, tiszteletben tartom a döntésüket, csak annyit üzenek, hogy sok veszítenivalójuk van! A macskák tényleg képesek arra, hogy a negatív energiákat elszívják, és ez most nem valami hókuszpókusz és ezotéria (habár én hajlok az ilyen alternatív tudományok felé is!), hanem konkrét tapasztalat. Hazajövök egy stresszes nap után, leülök az ágyra, felpolcolom a fejem sok-sok párnával, és “körémgyűlnek szelíden, és néznek-néznek” az állataim, főleg a macskák, simogatom őket, és mintha minden problémám egyből szertefoszlana! Lehet ez a tanulmány is pont az érdekükben íródott, hogy eloszlassa a rosszhírüket 🙂
Na még “Ki” mellett kardoskodjak? A kamionokban vágóhídra szállítandó állatokért úgysem harcolhatok? A páromnak is hiába hozakodom elő azzal a példázattal, amit annyiszor láttunk már, hogy itt a kés, ott a malac vagy a csirke az udvaron, menj, vágd le magad, s akkor ehetsz a húsából! Az egyik legjobb barátom erre azt válaszolná: “Ha ott lennél a rengetegben, és három napig nem ettél volna semmit, nézd csak meg milyen hamar megtanulnál vadászni!”
Nem tudom, az Isten vagy a nagybetűs evolúció, ha úgy alkotta meg ezt a világot, hogy a róka megfogja a kisrágcsálót, vagy a nyulat, melyet a gondviselés csak éberséggel és gyors lábakkal ruházott fel, akkor, kérdik sokan, mi emberek (a teremtés koronái ugye) miért kéne csak a káposzta legyilkolására szorítkoznunk? Ez egy nagy dilemma, amire a vegák soha nem fognak tudni elfogadható választ adni, sajnos. De legalább azt érjük el, hogy ne legyen felesleges pusztítás, és ne csak a bundájukért szeressük az állatokat! Igazán elegánsak lehetünk, mi nők sarkirókabunda nélkül is! Londont, London külvárosát ellepték a kóbor rókák, az emberek megszokták őket, még azt is megengedik nekik, hogy a hátsó udvarban hozzák világra kicsinyeiket. Olyan érdekesnek, színesnek tűnt a világ velük és a jelenlétükben, habár engem először sokkolt, nem félelemből – mert szeretek nem félni az állatoktól – hanem a jelenség szokatlansága miatt, hogy elkullog melletted a járdán egy szelíd róka lesunyított fejjel. Előbb kutyának néztem, csak a farka volt túl lompos, aztán a vendéglátóm felvilágosított, számon is kértem, hogy nekem miért nem szólt korábban erről, amikor ez annyira fontos! És annyira nagy fontosságot tulajdonítottam a dolognak, hogy este még a rókaüvöltést is magnóra vettem. Olyan volt, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna, ahol a róka nem vadállat. Talán éppen a Kisherceg bolygójára, mert a londoniak talán mind ilyen kishercegek, akik megszelídítették a lomposfarkúakat, és most felelősséggel tartoznak irántuk. 🙂