Bódizs Edit – Osztrák utazástörténet 1
Itt még mosolygok, pedig egész éjjel nem aludtam egy szembehunyást sem, és még nem tudom, milyen nehéz út áll előttem!
Gondolom minden ismerősöm, barátom megtudta mostanra már, hogy nagymama lettem! A kisunokám Salzburgban, Mozart szülővárosában született, remélem a bébi Mozart zenén túl, amivel altatják esténként, lesz még más jótékony hatása is rá e híres városnak! Ez az osztrák gyöngyszem (bármilyen drága is), és persze egy kislány unoka, minden áldozatot megér! Mert aki oda el akar jutni, és nincs saját autója, amivel elmehessen, és sok pénzt sem akar kidobni a salzburg-i repülőre, az készüljön fel a legrosszabbra!
Blanka lányom interneten megvásárolta nekem a repülőjegyemet oda s vissza, mármint Kolozsvárról Münich-Memmingenbe, és vissza. Akkor még nem tudtam (nem tudtuk), hogy Memmingen több mint száz kilóméterre fekszik Münchentől! Az én fejemben az volt, úgy képzeltem, hogy Memmingen egy kisebb repülőtere Münchennek.
Kolozsvárra a Transfero-val utaztam, éjjel 2-kor indult a marosvásárhelyi egyik Kaufland előtti parkolóból, a repülőm meg 6 óra 20-kor szállt fel a kolozsvári reptérről. Persze semmit nem aludtam, és Memmingenben derült ki, hogy nem Münchenben vagyok, és hiába is keresem az S-line-t vagy S-bahnt, ami Salzburg-ig vitt volna egyenesen. Közönséges busszal voltam hát kénytelen kimenni a helyi vonatállomásra, szerencsére volt aprópénz nálam (3 euróba került az út), mert kártyával a sofőrnél nem lehetett fizetni. Ott a memmingen-i vonatállomáson aztán csalódottan hallottam, hogy nincs direkt vonatom Salzburg-ba, háromszor kell váltanom, és öt (5!!!) órát kell vonatoznom a célállomásig. Kicsit izgultam, főleg, hogy hullafáradt voltam az egész éjjeli virrasztástól, de én akkor még nem is sejtettem, hogy ez az odafele út egy “kélyutazás” a visszafele úthoz képest! Arra most nem is vállalkozom, hogy elmeséljem, mert az egy akkora rémtörténet, hogy jó kis Peter Sellers filmet lehetne csinálni belőle. Ennyi baklövéses és peches helyzet nem történhet meg egy emberrel 12 óra leforgása alatt. A közepétől arrafelé már én is és a lányom is csak röhögtünk, hogy ez most Murphy a köbön!
Szóval nagy izgalommal felültem az első vonatomra, amely Memmingenből Buchloe-ba vitt, ott kellett először váltsak. A biciklis, kerekesszékes részlegen ültem a falnak háttal, ahogy ott a székek sorakoznak, és a szemközti falnál ült egy kedves, vígkedélyű nő. Amikor a mordpofa kalauz jött, és mutattam neki a jegyem, csak rámnézett, és megjegyezte: Maga Buchloe-ba át kell szálljon! Meg szerettem volna kérdezni, hogy sok van még odáig, de sietősen elhúzott, mielőtt kérdezhettem volna bármit is. Úgy képzeltem ezt a komor baktert, mint a szadista korházi asszisztensnőket, akik ilyen félvállról szoktak beszélni a súlyos betegekkel. A szemközti kedves nő észrevehette, hogy kicsit pánikban vagyok, és szólt, hogy ő is ott száll majd át, menjek csak utána. Volt egy óriási utazótáskája, Párizs és a Trocadero volt ráfestve, vidám, lenge nyáriruha volt rajta meg farmerdzseki. A tornacipőjét útközben lecserélte szandállra, és előbbit begyömöszölte az agyontömött bőröndjébe. Amikor bejelentették, hogy Buchloe közeledik, és felállt, én úgy követtem az ajtó felé, mint egy kiskutya. Nyugtató hatással volt rám, hogy olyan jókedvű és mosolygós. Szerintem a férfiak is ilyen teltkeblű, derüsképű, vastaglábú nőt keresnek, ha stabilitásra vágynak. Habár később megtudtam, hogy nincs is férje.
A műnchen-i vonatra már együtt szálltunk fel, egy fülkébe ültünk és beszélgettünk. Kérdeztem tőle, hogy Párizsból jön, lekacagta, dehogy, mondta, sose járt Párizsba! Csak tetszett neki ez a jópofa, hangulatos, szines bőrönd, és megvette, főleg mert sokminden belefér. A barátnőihez megy hétvégére Münchenbe, mert Memmingen egy elég unalmas kisváros, nincs ott semmi érdekes, a hétvégéket általában Münchenben tölti, habár elég drágás ez a metropolisz, a turistaforgalom miatt, még neki, osztrák állampolgárnak is az! Aztán elnézést kértem, hogy csak töröm a nyelvet, és csak a hochdeutsch-ot beszélem valamennyire. Erre ő nevetett, hogy ő meg csak tájszólásban beszél, nem is ismeri az irodalmi nyelvet! Ez olyan komikusan hangzott, hogy mindketten egyszerre kacagtuk el magunkat: ahhoz képest, hogy nem egy nyelven beszélünk, elég jól megértjük egymást! Mesélte, hogy van két kisgyereke, egy 7 éves kislány és egy 9 éves kisfiú, ebből gondoltam, hogy olyan 40 év körüli lehet. Abból meg, hogy modern és nagyon ad magára, és hogy a barátnőivel lóg hétvégeken, akik szintén más városokból jönnek Münchenbe vele találkozni, arra következtettem, hogy vagy elvált, vagy talán soha nem is volt férje. De attól ő még jól elvan a maga egyszerűségében. A münchen-i vonatállomás elég nagy és bonyolult, ami azt illeti: 15 perc gyaloglás várt rám a következő vonat vágányáig – ezt írta a papíromon (a memmingen-i pénztárnál a jeggyel együtt kaptam “útleírást” is). A 26-os vágányra futott be a szerelvényünk, és a 8-asról indult a következő. Újdonsült barinőm megígérte, hogy segít megtalálni, én meg teljesen rábíztam magam. Húztuk a bőröndöket magunk után, és tényleg kb 13 percet vett igénybe a mi ritmusunkban, amig eljutottunk a 8-as vágányhoz. Akkor még nem tudtam, hogy visszafelé jövet erre elég lesz 3 perc is! 🙂
Ott a nyolcas vágánynál aztán elváltak útjaink, meg akartam adni neki a facebook elérhetőségem, de zavaromban a másik nevemet írtam le neki a cetlire, a hivatalosat, nem ezt, a “művésznevemet”, amit blogírásra, meg mindenféle írásra, és persze rádiózásra használok. Utóbb jöttem csak rá, de már nem lehetett jóvátenni. Inge (a végére a nevét is elárulta) sietősen és izgalommal tele elviharzott, hogy barátnőit viszontlássa, és elkezdődjön végre a hétvégi kaland! Kérdezte, én mijáratban errefelé, mondtam, turista vagyok, erre rögtön hozzá is tette, hogy ő soha nem utazik, mert még kicsik a gyerekei, esetleg majd ha felnőnek, akkor ő is elindul a világba, talán pont Párizst kéne megnézze előbb, márcsak a bőröndje miatt is. És nevetett megint!
München után még váltottam egyszer, de már nem emlékszem hol, aztán végre felszállhattam a salzburg-i járatra, és a salzburg-i nagyállomáson várt rám Blanka, a férje, meg a kicsi Vanessza. Azzal a tudattal voltam ott végig, hogy izgis volt az arrafelé utam, de csak azért, mert nem sejthettem, hogy mi vár rám hazafelé jövet…