Bódizs Edit – Mesevilág
Ma junius elseje, nemzetközi gyermeknap! Kicsit háttérbe szorult a pápalátogatás miatt. Ez a rendkívüli esemény engem is lekötött, néztem a tévében, hallgattam a rádiónkban, ilyen talán csak egyszer van az életben. Láttam nyilatkozni tévés kollegát, hogy bár nem katolikus, de izgalommal jött Csíksomlyóra, láttam a Hipnózis a természetben kötet szerzőjét, Szabó Szidóniát, amint mondja a riporternek, hogy itt most óriási energiák gyűlnek egybe, láttam a lelkesedő román tudósítókat, és arra gondoltam, hogy a hit, a vallás, az mágikus erővel rendelkezik. Valami ilyenszerű varázslatos világban él a gyermek is, amig képes hinni a csodákban. A lányomnak most született kislánya, és mindenféle nevelési tanácsadást követ az interneten, tőle hallottam, hogy a gyermeket úgy kell nevelni, hogy szinte felnőtt koráig higgyen a Mikulásban, az Angyalkában, a Nyusziban, és persze az összes mesehősben. És bevallotta nekem, hogy ő már hat évesen se hitt az Angyalban, ami engem eléggé elszomorított, mert én még mindig hajlamos vagyok hinni a csodákban, az álmaimban, a terveimben, a fantasztikus dolgokban úgy általában. Mert mi rossz lehet abban, ha az ember egy képzeletbeli világban él?
Most már lassan mindenki két realitás közt leledzik: a valós és a virtuális világok keverednek a mindennapjainkban. Ha már ez természetessé vált, akkor miért ne élhetnénk párhuzamosan gyerekkorunk mesevilágában is? Kádár Annamária mesepszichológustól tudom, hogy jelentős szerepet játszhat a karrierünk alakulásában, ha gyerekként sok mesét olvastunk, ha sok tündérmese van a tarsolyunkban, amikor az iskola padját elhagyva, belépünk a nagybetűs életbe. Jót tesz például, ha emlékszünk a szegénylegényre, aki elindult a nagyvilágba a hamubasült pogácsájával szerencsét próbálni. Ha emlékszünk a Mostohalány, édeslány meséjére, ahol a szegény árva leány, akit elküldtek szolgálni, útban megsegítette a sánta kutyát, megöntözte a szőlőtövet, hogy el ne száradjon, megtapasztotta a kemencét, aztán meg jótett helyébe csakis jót várhatott! Ha nekik bejött, nekünk miért ne jöhetne be? – kérdezzük magunktól, és ezzel máris pozitivan viszonyulunk a kilátásainkhoz! A pozitív hozzáállás meg máris fél siker!
Ma az Aranyszalagtár című műsorban bejátszottunk egy részletet A kis hercegből, Illyés Kinga előadásában. A kis herceg, aki egyből meglátta az elefántot az óriáskígyóban! A felnőttekkel szemben, akik csak a kalapot látják Exupery rajzán… És most, a műsort szerkesztve, realizáltam, hogy nekem is volt egy régi ezüstgyűrűm, amit azóta már elveszítettem, és amit török áruként vásároltam egy csencselő ismerősömtől. Én azon teszteltem a felnőtteket! Szögletes gyűrű volt, egyik sarkából átlósan indult egy szár, amely az átellenes sarkában szirmokban végződött, de első látásra úgy tűnhetett, mintha azok a virágszirmok a nap sugarai lennének. És akkor én is eljátszottam minden közeli barátommal, hogy megbizonyosodjak, ki az, aki a napot látja a gyűrűmön, és ki az, aki csak közönséges szirmokat vél felfedezni. Szerencsére, a számomra nagyon fontos emberek elsőre mindig napsugarakat láttak a gyűrűmön!
A tévében még mindig megy az élő közvetítés, ezuttal Jászvásárról, ahol szintén kiderült az ég (akárcsak Csíksomlyón, amire a szertartás megkezdődött), és most meg a táltosok meg a sámánok jutnak eszembe, akik varázserejükkel képesek voltak szétoszlatni a felhőket. Miért ne hihetném azt, hogy a pápalátogatás tiszteletére az idő is jobb belátásra tért, hogy Neki és a gyermeknap tiszteletére még a felhők is behódolnak? 🙂